Tóraadás – egy emberként, egy szívvel

Hamarosan közeleg Sávuot ünnepe, amikor a Tóraadásról emlékezünk meg, ami ezen a napon történt. Volt egy fontos feltétele annak, hogy a zsidó nép megkaphassa a Tórát. „És letáborozott Izrael a heggyel szemben.” (Mózes 2., 19:2) Bölcseinknek feltűnik, hogy a narratíva egészen eddig a mondatig bezárólag többes számban beszélt a népről, de ennél a mondatnál hirtelen átvált egyes számba. Ezt azzal magyarázzák meg, hogy „egy emberként, egy szívvel” (keis echád, belév echád) táboroztak le (ld. Rási). Vagyis ezen a ponton teljes harmóniát sikerült elérni. Minden zsidó, egy emberként ugyanazt akarta: elfogadni a Teremtő törvényét. Különleges, történelmi pillanat, melyre azóta rendszeresen visszaemlékezünk.

Noha ez az egységes fellépés sokak szerint nem jellemző a zsidókra: „két zsidó, három vélemény”, ahogyan mondani szokták. Igaz ugyan, hogy nálunk mindenkinek megvan a maga véleménye, és az is igaz, hogy akárcsak a nagy talmudi rabbik, úgy a legegyszerűbb zsidó emberek is szeretnek vitatkozni. Ez a tulajdonság egyébként előnyös is lehet. Hallottam olyan magyarázatot, hogy éppen azért akarta az Örökkévaló, hogy a zsidók kapják meg a Tórát, mert ha még ők is elfogadják, akik egyébként minden mással kapcsolatban szkeptikusak, akkor az bizonyítja, hogy muszáj, hogy igaz legyen. Azért is jó, ha (konstruktívan) vitatkozunk, mert ez az egyik eszköze az igazság elérésének, a Tóra megértésének.

A sokféle zsidó színezetű csoportulás szintén azt a benyomást keltheti, hogy a zsidókra ma már nem jellemző az a fajta áchdut (egységesség), amit a Tóraadás kapcsán megismertünk. Azt akarom bebizonyítani, hogy bizonyos értelemben a zsidók mindezzel együtt mégis összetartóbbak, mint bármelyik másik nép, ami a világon van. A Talmud (Chágigá 3a) azt mondja, hogy ahogyan a zsidó nép Istent azzal dicséri, hogy Ő egy („Halld, Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló Egy!” (Mózes 5., 6:4)), ugyanúgy az Örökkévaló is hasonló dicséretet mond a zsidókról („ki olyan, mint néped, Izrael, egy nép a világon” (Krónikák 1., 17:21)). Miben nyilvánul meg ez a különös egységesség, mely mind a mai napig kitapintható?

Ha sok ember egy helyen van, az önmagában még nem nevezhető közösségnek. Valami mégis összetartja őket. Ha például egy színház nézőterét vesszük, akkor a nézőkben az a közös, hogy mindnyájukat érdekelte az adott színdarab. Egy ország lakosaiban sokszor az a közös, hogy egy nyelvet beszélnek. (Különösen igaz ez Magyarországon, ahol azt a nyelvet, amit mi beszélünk, sehol máshol nem beszélik a világon – leszámítva a külföldre emigrált magyarokat.) Ha nem beszélnek egy nyelvet, akkor is van egy közös, „szent” ügyük, ami összeköti őket: szeretnének egy jó országban élni. Ugyanez igaz egy társasház lakóközösségére. Vagy tekintsük egy tetszőleges vallás hívőit, akiket a hitük köt össze.

A fenti példák mindegyike jellemezhető a következő tanítással: „minden szeretet, ami egy dologtól függ, ha megszűnik a dolog, megszűnik a szeretet. És minden szeretet, ami nem függ [semmi] dologtól, sosem szűnik meg.” (Ávot 5:19) Ha például két magyar találkozik az utcán, akik egyébként nem ismerik egymást, és nem is a másiktól várják azt, hogy jó országgá tegyék közös országukat, akkor valószínűleg tökéletesen idegennek fogják érezni egymást. Sajnos – fájó módon – akár lényegtelen konfliktusba is keveredhetnek egymással, és tiszteletlenül is beszélhetnek a másikkal. Régen ezt nem voltam képes felfogni: hogy lehet az, hogy nem örül neki, hogy a másik is magyarul beszél? Hogyhogy nem érzi a közösséget vele, hogy egy hajóban eveznek – ha az ő országa jobb, akkor a másiké is, és fordítva? Ami még ennél is érthetetlenebb számomra, hogy ugyanez meg tud történni akár külföldön is, és ahelyett, hogy egymás nyakába borulnának, inkább messziről elkerülik a másikat.

„Átem kruim ádám” – ti Ember (ádám) vagytok, de a nem zsidók nem emberek. Így áll a Talmudban (Jevámot 61a), és ezt az érvet is fel akarták használni az 1913-as Mendel Beilis elleni vérvádban, Oroszországban. Azt akarták ezzel bebizonyítani, hogy a zsidók számára a nem zsidók nem számítanak embernek, így szabadon meg lehet őket ölni. A moszkvai zsidók levélben kérték a kor egyik legnagyobb rabbijának, Ráv Meir Sapirónak a segítségét, aki válaszában rávilágított, hogy mi sem bizonyítja a talmudi idézet helyességét, mint éppen ez a most zajló per.

Héberül ugyanis több szó is azt jelenti, hogy „ember”, de ezek közül az ádám az egyetlen, aminek nincsen többes száma. A világ többi népét bármelyik másik szóval lehet illetni, de ezzel a szóval nem, hiszen ez csak a zsidóságra igaz. Mi úgy alkotunk egy egységet, ahogyan egy embernek a testrészei összetartoznak. Ha valahol a világban perbe fognak egy franciát, egy olaszt, vagy egy angolt, akkor abból lesz egy érdekes hír. De most, hogy egy zsidót fogtak perbe, az egész zsidó világ egy emberként izgul ennek a tagjának a sorsáért! Ráadásul úgy, hogy az illető közismerten vallástalan ember volt, és mégis, a vallásos világ is az ő megmeneküléséért aggódott. (A történet külön érdekessége, hogy az említett talmudi idézet nem is annyira talmudi, hiszen a forrása szinte szóról szóra megtalálható a keresztények által is elfogadott szent könyvben (Ezékiel 34:31). A prófécia üzenete félreérthetetlenül ugyanaz, mint a talmudi tanításé – mindezzel együtt az antiszemitáknak nem jelentett gondot, hogy tipikusan zsidó tanításként tüntessék fel.)

Hitünk szerint a zsidóság részéről nem elegendő az, hogy kiváló, kiemelkedő egyéneket, géniuszokat termel ki, akik nagy hatás gyakorolnak a világ alakulására, vagy a vallási törvények tanulmányozására. Nálunk nemcsak az egyénre, de a csapatra is szüksége van. Enélkül Tóraadásról szó sem lehet. Része a rendszernek, hogy nem lehet csak a zsidó nép legnagyobb rabbijait küldeni a Szináj-hegyhez, hogy kapják meg a Tórát. Egy népként, egységesen kell akarnunk. Felmerül a kérdés, hogy miért? Hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy minél többen vannak egy csapatban, annál nehezebb megtalálni az összhangot, és annál könnyebben alakulnak ki konfliktusok. Az angol managerek azt mondják: „small is nice” – a legjobban a kis cégekkel tudnak dolgozni. Sőt, ha egy ember meg tudja oldani a feladatot, az a legtökéletesebb.

A mi feladatunk azonban nagyobb annál, mintsemhogy egy ember meg tudja oldani. Nekünk az embert, az emberi mivoltunkat kell tökéletesíteni. Ez a látszólag egyszerű feladat a valóságban annyira összetett, hogy nagyon eltérő képességekre van szükség. A hagyomány szerint nem kevesebb mint 600,000 lélekre, melyeknek mindegyike másban jó. Ezért nem lehet egy napon említeni azt, ha egy egyén elért egy számára nagy célt, vagy egy egységesen viselkedő közösség együttesen eljutott a céljához.

Megjelent az Új Élet 2016. június 1-i számában.

Megtekintések száma: 19