„Rábán Simon ben Gámliél mondta: nem voltak olyan ünnepnapjai Izraelnek mint Tu BeÁv (Áv hónap 15-e) és Jom Kipur, amikor Jeruzsálem lányai fehér ruhákban kimentek […] és körtáncot jártak a szőlősben, és ezt mondták: «emeld fel szemeidet, és lásd, kit választasz magadnak!»” (Táánit 26a)

Ez a szöveg az alapja annak a rejtélyes örömünnepnek, ami a zsidóság leggyászosabb napja, Áv hónap 9-e után kevesebb mint egy héttel következik. Korántsem egyértelmű, mit és hogyan is ünneplünk ilyenkor. Az általunk ismert korszakokban, egészen a legutóbbi időkig, semmilyen ünnepi szokásokról nincs tudomásunk ezen a napon. Mostanában kezdik feleleveníteni mint egyfajta zsidó megfelelőjét a nem zsidók Valentin-napjának, abból az apropóból, hogy a Misnában leírt szertartás láthatólag egyfajta nyilvános párválasztás volt: az egyedülálló lányok megjelentek, közösen táncoltak, a fiúk pedig választottak maguknak. A Talmud hatféle (!) magyarázatot hoz, hogy miért pont ekkor volt ez a nap, és egyáltalán mit és miért ünnepeltek, tehát már a talmudi időkben erősen megoszlik a rabbik véleménye arról, hogy mi is ez a nap tulajdonképpen.

Nem véletlen, hogy ma sem jut eszébe a rabbiknak az, hogy visszaállítsák ezt a szokást. Van ugyanis mindezzel egy alapvetően szembetűnő probléma: a zsidó családalapításról alkotott képünknek több ponton is látványosan ellentmond az, hogy a házasulandó felek egyfajta nyilvános körtánc során válasszák ki életük párját. Ez egy felelősségteljes döntés, ami egy egész életre szól – világos, hogy nem hozhatjuk meg az alapján, hogy a másik milyen szép és hogyan táncol. Noha az tény és való, hogy az egyik kulcsfontosságú eleme a házasságnak az, hogy legyen meg kettejük között a fizikai vonzalom, de ez korántsem az egyetlen dolog. A Talmud azt mondja, hogy tánc közben a lányok Salamon király bölcsességét idézték: „Hazugság a báj és értéktelen a szépség, az Istenfélő nő, az az, ami dicséretes!” (Példabeszédek 31:30) Ez az idézet ezen a helyen kissé ironikus: ha valóban így van, akkor hogyhogy körtánccal választanak párt? Miért nem leveleznek inkább egymással, ha a belső értékeket tartják elsődlegesnek?

A legkézenfekvőbb lenne azt mondani, hogy ez a szokás át lett véve a környező népektől, és a szellemi vezetés fokozatosan és sikeresen leállította ezt a helytelen gyakorlatot. Ezzel csak az a gond, hogy nem magyarázza meg, hogy miért értekeznek róla viszonylag hosszasan a rabbik a Talmudban? Az ilyen kínos incidenseket a legjobb elhallgatni. Ugyan igaz az, hogy sem a zsidóságban, sem a Tórában nem szokás hallgatni a kínos dolgokról, de annyit legalábbis joggal elvárhatnánk, hogy rövidebben szóljanak a témáról. Egy félmondatos említés erre a célra éppen elég lett volna. Ezzel szemben azt láthatjuk, hogy ahányan vannak, annyiféleképpen látnak bele valamilyen különleges jelentőséget.

Úgy tűnik, valami kiemelkedően említésre méltót mégiscsak láttak Bölcseink ebben a szokásban. Talán azt, hogy magában foglalja a szerelem különös, kettős természetét. A szerelem önzőség és önzetlenség. Önző, fizikai vágyakozás és önzetlen, szeretetteljes adakozás. Amikor vakon fellángol, csak a jót látjuk meg a másikban – viszont ilyenkor éles szemmel képesek vagyunk felismerni benne azt a jót is, amit elvileg mindig kellene mindenkiben. Az az ösztön, a vágyakozás, ami felébred az emberben, az állatokéhoz hasonló és szégyenletes, elrejteni való. Másrészt viszont mégiscsak van benne valami: a Meszilát Jesárim című klasszikus etikai könyv úgy írja, hogy ha az ember eljut egy megfelelő szintre, akkor úgy fog vonzódni Teremtője után, ahogyan a vas vonzódik a mágnes után. Lehet, hogy ennek a szinte ösztönös vonzalomnak az előképe az, amit a vágyakozó ember a saját bőrén megtapasztalhat.

Ennek fényében érthető, hogy ez nap nemcsak az ember és ember közötti szerelem napja, hanem az ember és Isten közöttié is. Ez összefügg azzal, hogy ez a nap a Szentély pusztulásának gyásza után nem sokkal következik. A pusztulás héberül churbán, melyben ha két gyökbetűt megfordítunk, éppen annak ellenkezőjét: a chibur, összekapcsolódás szót kapjuk. Tehát a Szentély pusztulása az, amikor szétesik mindaz, ami összetartozik. Erre mondják Bölcseink, hogy aki megörvendezteti a vőlegényt és a menyasszonyt, az mintha felépített volna egy darabot Jeruzsálem romjai közül (Beráchot 6b). A Szentély pusztulása az alaptalan gyűlölet miatt következett be. A gyász után azonnal a helyreállításon kezdünk el munkálkodni, ami nem más, mint az alaptalan szeretet felépítése önmagunkban.

Megjelent az Új Élet 2015. augusztus 1-i számában.