A zsidó vallás hagyományos előírásait felnőtt fejjel felfedező ember a nyári időszak közeledtével újonnan rácsodálkozhat törvényeink egyedülálló jellegzetességeire. Szívesen elutaznánk nyaralni, de hogyan biztosítsuk a kóser étkezést? A szállodai szobák ajtaja vajon szombaton is használhatóak (nem elektromosak)? Egy tengerparti nyaralás frissítő lehetne, de vajon szabad-e fürdőruhában férfiaknak és nőknek vegyesen tartózkodniuk? A kultúra igazán felemelő élményket tartogat, de női énekhangot eleve nem hallgathatunk, a filmek és színdarabok jelentős része pedig könnyelmű, gúnyolódó tartalmuk miatt erősen megkérdőjelezhető értékűek vallásunk szempontjából. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miféle kikapcsolódási, szórakozási lehetősége marad a vallásos zsidónak a vakáció idején? (Ha egyáltalán van olyan neki, miután szabadságának jelentős részét az ünnepnapokra és félünnepekre már kivette.) Megenged-e a mi vallásunk bármilyen tevékenységet, ami túlmutat az imádkozáson, Tóratanuláson és annak szükségszerű kísérőjelenségein?

Először is lássuk, mi is számít ilyen szempontból „kísérőjelenségnek”. Természetes, hogy szükségünk van kellő mennyiségű alvásra ahhoz, hogy testünk regenerálódjon. Ugyanígy ennünk-innunk is kell, hogy egész napra legyen energiánk, és sportolni, az egészségünkről megfelelően gondoskodni, hogy minél hosszabb távon tudjuk szolgálni a Teremtőt.

A nyári kikapcsolódásra is tekinthetünk ilyen módon. Ez a testi-lelki megújulás lehetősége, hogy újult erővel térhessünk vissza mindennapjainkba. Persze ezt sem helyes túlzásba vinni, mint ahogy az sem jó, ha túl sokat alszunk, és a nehéz ételektől is tartózkodnunk kell, valamint arra is helyes odafigyelni, hogy ne csináljunk „eseményt” magából az étkezésből. Ez része annak a törekvésünknek, hogy tudatosítsuk: nem azért vagyunk a világon, hogy egy jót együnk. Noha kétségkívül ismerünk olyan embereket, akik ennek szellemében élik le az életüket, de érdemes egy percre elgondolkodni azon, hogy vajon velük akarunk-e egy lapra kerülni?

Ha egy átlagos embert megkérdezünk arról, hogy hogyan érzi magát ebben a kora nyári időszakban, minden bizonnyal azt mondaná, hogy már izgatottan várja a hosszú, dolgos hónapok után a jól megérdemelt szünidejét. Ez az esetek egy jelentős részében azt jelenti, hogy számára a szünidő számít az életében a lényeges időszaknak, a munka pedig a szükséges rossz. Ami már önmagában is elszomorító tényállás, hiszen igen csekély az a néhány hét az egész év szempontjából – ez lehet az oka annak, hogy az átlagemberek ritkán gondolkodnak ilyesmin. Ugyanakkor világos, hogy szívesebben azonosulunk az ilyen gondolkodású emberrel, aki a családjával közösen töltött kikapcsolódás idejét részesíti előnyben a karrierjével szemben. Ha tehát teljes őszinteséggel belegondolunk, és korábban még nem gondolkodtunk a témán, akkor igencsak elbizonytalanodunk, mit is válaszoljunk erre a kérdésre: miért is élünk? A munkaidőnkért vagy a szabadidőnkért?

Egyszer Rabbi Jiszráel Szalanter (1810-1883), a muszár mozgalom megalapítója, meghallotta, hogy az egyik legkiválóbb néhai tanítványa egyre távolabb kerül a zsidó hagyománytól. Életének új célja a szellemiekben való fejlődés helyett egy sikeres vállalkozás vezetése Párizsban. Amikor a rabbi éppen arrafelé járt egy fontos ügyben, az egykori diákja a lehető legnagyobb tisztelettel fogadta a párizsi pályaudvaron. „Miért utazott a rabbi Párizsba? Talán tudok segíteni valamiben? Vannak összeköttetéseim!” Mire a rabbi: „Van egy nagyon jó kabátom, csak leszakadt az egyik gombja. Úgy hallottam, Párizsban kiváló mesteremberek vannak, gondoltam megcsináltatom.” A tanítvány nem akarta elhinni – csak nem mondja komolyan a rabbi! Pedig ő sosem szokott viccelődni, ezt mégis a lehető legkomolyabb arccal mondta. Végül megkérdezte: „Ha hihetlennek tartod, hogy ezt az utat Párizsba megteszem egy leszakadt kabátgombért, akkor azt hogyan hiheted el, hogy az emberi lélek megteszi ezt az óriási, evilági vándorútját, a legmagasabb világokból erre a Földre, csak azért, hogy pénzt keressen?”

A zsidó vallásos szemlélet szerint az ember nem véletlenül van a világon. Nem az a feladatunk, hogy „pénztermelő gépként” működjünk, de az sem, hogy valahogyan megoldjuk, hogy elteljen az az idő, amíg itt vagyunk, úgy, hogy ne unatkozzunk. Számunkra nincsen felesleges idő. Ha a szabadidőt okosan fel tudjuk használni saját lelkünk, közvetlen környezetünk építésére, az egy nagyszerű lehetőség. De nem ez az életünk célja, és nem is a karrierünk. A cél az épülés. A szabadidő eltöltését látszólag korlátozó törvényeink a valóságban pontosan errefelé irányítanak minket.

Megjelent az Új Élet 2015. június 1-i számában.