Nemrégiben véget értek az 5776. zsinagógai esztendő ünnepei. Az elmúlt másfél év során szinte végig az ünnepek mélyebb jelentését próbáltuk megérteni. Az új év beköszöntével új sorozatba kezdünk, melyben a zsidóság alapelveivel foglalkozunk. Ennek ellenére igyekezni fogok nem túlságosan elméletieskedni, minél kevesebbet „filozofálni”. Ennek jegyében első témaként a micvákat választottam. A micva szó érthető „cselekedet”-nek és „kötelesség”-nek egyaránt. Ez alkalommal az első jelentést vizsgáljuk meg, a másodikra Isten segítségével legközelebb kerül sor.

Sokan azt gondolják, hogy a zsidóságban a hit mellékes, és elsősorban a cselekedeteink számítanak, szemben a kereszténységgel, ami éppen a hitre helyezi a központi hangsúlyt. Szerintem ez alapvető tévedés. A zsidóság célja a szív formálása, az ember egészének, érzelmeinek és értelmének egyaránt Isten szolgálatába való állítása. Ahogyan legnagyobb prófétánk, Mózes megfogalmazta: „És most, Izrael, mit kér tőled Örökkévaló Istened? Csak azt, hogy féljed Örökkévaló Istenedet, járjál minden útján, szeresd Őt és szolgáld […], teljes szíveddel és teljes lelkeddel” (Mózes 5., 10:12). Ebből a „palettából” az egyik szín valóban az, hogy „szolgáld”, azaz a cselekedetek. Az, hogy „járjál minden útján”, szintén részben cselekedet, hiszen a héber „út” szó (derech) azt is jelenti, hogy „mód”, azaz cselekedj mindent tökéletes módon, ahogyan Isten is cselekedne. A többi követelmény azonban láthatóan a szív megformálására irányul: Isten félelme, Isten szeretete, a lélek és szív teljessége. Mindebből világos, hogy túlegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy a zsidóságban csak meg kell csinálni néhány cselekedetet, és ezzel már eleget is tettünk a vallási kötelezettségeinknek. Akkor mi a cselekedetek valódi szerepe?

„Nagy a Tóratanulás, mert cselekedetekhez vezet”, mondják Bölcseink (Kidusin 40b). Meg is magyarázzák a később élt rabbik (Rási, Toszáfot), hogy ezek szerint a cselekedetek még a Tóratanulásnál is fontosabbak, hiszen a Tóratanulás valójában csak a cselekedetekhez vezető eszköz. A már sokatt idézett Rabbi Mose Cháim Luzzato (Rámchál) azonban Derech Hásém c. alapkönyvében látszólag egészen mást mond erről a kérdésről: „szükséges a Tóratanulás, mert ha nem tanulja, honnan is tudhatná, hogyan kell csinálni? De mindezen túl, a tanulásban ennél sokkal fontosabb cél van, ami az ember teljességéhez kell.” Ezen bevezető után oldalakon keresztül értekezik a Tóratanulás mély, szellemi, misztikus hatásairól, amit az emberi lélekre kifejt. A felületes olvasó ez alapján azt gondolhatná, hogy vitatkozik a talmudi bölcsek fenti mondásával: szerinte igenis a Tóratanulás fontosabb a cselekedeteknél.

A valóság az, hogy nincsen semmi ellentmondás, csak a „cselekedet” szónak van több jelentése. Rámchál olyan cselekedetekről ír, amiknek a végrehajtása egészen pontosan le van írva szent könyveinkben, mint például a tefilin (imaszíj) felrakása, a szombati gyertya meggyújtása, az étkezés utáni áldás elmondása, stb. A Tóratanulásnak az egyik célja valóban az, hogy ezeket megfelelő pontossággal végre tudjuk hajtani. A Talmud a fenti idézetben azonban „cselekedet” alatt olyan tevékenységet ért, ami sehol nincsen konkrétan leírva, amire nekünk magunknak kell rájönnünk, amivel képesek vagyunk megváltoztatni a világ alakulását. Ez világos a Toszáfot magyarázatából, aki a fenti mondást többek között úgy értelmezi, hogy ha valaki tanácsot kér egy rabbitól, hogy Tóratanulásra vagy cselekedetekre szenteljen több időt, akkor az alapján kell dönteni, hogy mennyire tanult ember az illető. Ha még nem tanult eleget, inkább szánja az idejét tanulásra. Ha viszont már jártas a Tórában, akkor foglalkozzon a cselekedetekkel. Látható tehát, hogy nem egyszerű mechanikus parancsteljesítésről van szó ebben az idézetben. Másrészt az is kiderül, hogy a Tóra tanulása adja meg a stabil alapot ahhoz, hogy a cselekedeteink is sikerrel járjanak.

Ha akarjuk, cselekedeteinkkel megváltoztathatjuk az egész világ folyását jó vagy rossz irányba. Az özönvíz kapcsán a Tórában azt olvassuk, hogy azáltal, hogy az emberek rosszat cselekedtek, az egész világot magukkal rántották az erkölcsi romlásba. Ugyanez fordítva is működik: ha elég nagy jócselekedetet sikerül kiérdemelnünk, azzal az egész világra pozitív hatással lehetünk. Ez az, amit a Talmud fent „cselekedetnek” nevez, ehhez kell a Tóra tanulása. Noha a látszat az, hogy a világot olyan emberek irányítják, akik szinte soha semmit nem tanultak a Tórából (miniszterelnökök, vagyonos üzletemberek, celebritások, politikai aktivisták), a történelemből azt tanuljuk, hogy ezek az emberek csak látszólag vannak a kormányrúdnál. „Mint a vizek folyása, olyan a király szíve Isten kezében.” (Példabeszédek 21:1) A valóságban ilyenkor Isten irányít, nem pedig a hatalmas emberek. Ez abból is látható, hogy az események gyakran olyan fordulatot vesznek, amire a vezetők nem is számítottak.

Nem így azok a cselekedetek, amiket az ember azért visz véghez, mert a Tóra tanulása ösztönözte erre. A különbség az, hogy a Tóra Isten kinyilatkoztatott akaratát tartalmazza, a Tóra tanulója saját akaratát Isten akaratával akarja helyettesíteni (vö. Pirké Ávot 2:4), így amit ő elkezd, az meg fog valósulni. „[Isten] az Őt félők akaratát teljesíti, és kiáltásukat meghallja, és megsegíti őket.” (Zsoltárok 145:19)

Ebből tanuljuk, hogy a zsidóságban a cselekedetek szerepe kettős. Egyrészről, az előre leírt, törvénybe foglalt cselekedetek segítenek minket a szellemi növekedésben, fejlődésben. Másrészt, azok a cselekedetek, amik sehol nincsenek leírva, lehetőséget adnak számunkra, hogy az egész világ menetét jó irányba befolyásoljuk. Ezáltal jót teszünk másoknak, és végső soron magunknak is, mert megszerezzük azt az érdemet, ami még a Tóra tanulásánál is többet ér: a cselekedetek érdemét.

Megjelent az Új Élet 2016. szeptember 1-i számában.