Közeledik Szukot, a sátrak ünnepe, melyet a hagyományban úgy is ismerünk mint zmán szimcháténu – örömünk ideje. Ez az a 7 nap, amit a Tóra hivatalosan az öröm időszakának jelölt ki. Ennek apropóján érdemes egy kicsit elgondolkodni a szimchá, az öröm fogalmának mélyebb jelentésén.

A Tórában a szimchá szót egy teljesen váratlan helyen találhatjuk meg: az átkokról, feddésekről szóló részben (tocháchá). Ezen a ponton a Tóra különféle büntetéseket részletez hosszasan. Azt gondolhatnánk, hogy ezek a csapások akkor érik el a zsidó népet, ha nem tartják be a parancsolatokat. Ebben kétségkívül van igazság, a szakasz közepén azonban egy igen meglepő állítást találhatunk: „cserébe, amiért nem szolgáltad Örökkévaló Istenedet örömben” (Mózes 5., 28:47).

Eszerint folyamatosan kitörő örömmel kellene nevetgélnünk, miközben a micvákat teljesítjük, máskülönben érdemessé válnánk a legszörnyűbb büntetésekre. Természetesen ez abszurdum: az igazságos, irgalmas, jótevő Teremtőre egyáltalán nem lehet jellemző, hogy ilyen módon bánjon teremtményeivel, ilyen szigorú követelményeket támasszon velük szemben. Tehát újra kell értelmeznünk az örömről alkotott képünket.

Ehhez olvassuk el a Tórában rögtön az idézett mondat után következő mondatot: „és szolgálni fogod ellenségedet”. Ha nem szolgáltad az Örökkévalót örömben, akkor az ellenségedet fogod szolgálni. Mi az összefüggés? A kettő lényegében ugyanaz: ha valakit nem örömmel szolgál az ember, akkor lényegtelen, hogy az ellenségét vagy a szerettét szolgálja. Egy ilyen szolgálat során az ember alapvető érzése az, hogy egyszerűen semmi kedve nincsen csinálni. Sem a barátjának, sem az ellenségének. Nem szereti, és kész. Muszájból csinálja. Ha az ember istenszolgálata már annyira kiüresedett, hogy ha egy óvatlan pillanatban kicserélnék Istent az ellenségére, fel sem tűnne neki a változás, akkor miért is zavarná, ha tényleg kicserélnék?

Hagyományunk úgy tartja, hogy Isten mindig „mértéket a mértékkel fizet meg” (midá keneged midá): amilyen típusú volt a hiba, amit elkövettünk, ugyanolyan típusú fizetséget kapunk vissza. Kiválóan megjelenik ez az elv ebben az esetben: ő olyan kedvetlenül szolgálja Istent, mintha az ellensége lenne, így Isten is gondoskodik arról, hogy ő valóban az ellenségét szolgálja. Így végeredményben maguk az átkok sem úgy hangzanak, mint egy bosszúálló Isten büntetése, hanem az embernek a saját magára önkéntesen kirótt szerepének beteljesítése.

A probléma az, ha valaki számára zsidónak lenni kizárólag terhet jelent, és nem az az alapvető hozzáállása, hogy micsoda égi kegyelemben van része, hogy ő a Világ Urát szolgálhatja, míg mások olyan felesleges dolgok után futnak, amikben végül csalódni fognak. Az ilyen ember elveszítette a kapcsolatot a saját élethelyzetével. Megfeledkezett arról a triviális alaptételről, hogy Isten nem az ellenségünk, hanem a legnagyobb jóakarónk. A szimchá, az öröm a természetes következménye ennek az élethelyzetnek.

Nem gondolom azt, hogy szüntelen ujjongásnak kellene kísérnie minden egyes lépésünket, amikor a micvákkal foglalkozunk. Az viszont elengedhetetlenül fontos, hogy a fejünkben, szívünkben stabil alapjaink legyenek. Mindig emlékezzünk a legfontosabb alaptételeinkre. Az öröm egyik legfontosabb biztosítéka, egyik legjobb eszköze és legfőbb forrása ez: az emlékezés. Ez a fajta öröm már egészen más, mint az eredetileg tárgyalt jelentés. Ez egy háttérből működő, finom, mindent átható öröm. Héberül szimchát hácháimnak, életörömnek is szokás nevezni.

Szukot ünnepének jellege az öröm, időszaka pedig a gabona őszi betakarítása. Annak örülünk, hogy learathatjuk sikereinket, kezünk munkájának gyümölcsét. Bölcseink úgy tartják, hogy aki csak tanul, de sohasem ismétel, az ahhoz hasonlít, aki vet, de nem arat (Szanhedrin 99a). A 126. zsoltárban pedig így áll: akik sírva vetnek, vigadozással fognak aratni. Ebből is láthatjuk ugyanezt az elvet: az öröm forrása az aratás, az ismert információk átismétlése.

Szukot ünnepén van egy kis időnk, amikor hátradőlhetünk, megpihenhetünk a sátorban. (Már csak emiatt is érdemes a félünnepi napokra időzíteni a munkahelyi szabadságolást.) Abbamarad az egész éves nagy rohanás, amikor az evilági stressz talán még a Tóra tanulására is átragadt, és azt is nagy nyomás alatt tanultuk. Ebben a szabadidőben újra elővehetjük a régi jegyzeteinket, visszaemlékezhetünk az idén tanultakra. Személyes tapasztalatom szerint 2-3 hónap után már egészen nyugodtan végigmehetünk a korábban tanultakon, mert olyan mértékben működik a felejtés, hogy az újdonság erejével fog hatni a már megtanult anyag. Egész évben tanulhatjuk a Tórát nagy erővel, majdhogynem „könnyekkel”, a túlvilági jutalom reményében. Ez az időszak azonban különösen alkalmas az „aratásra”, amikor az ismétlés, az emlékezés által feleleveníthetjük saját magunkban a szimchá, az igazi öröm érzését.

Megjelent az Új Élet 2016. október 15-i számában.