Chanuka a fény ünnepe, amikor a zsidóság azt ünnepli, hogy sikerült megőriznie identitását az erőszakosan terjeszkedő görög kultúrával szemben. Érdekes, hogy éppen a fény ünnepének nevezzük, pedig lehet, hogy mai nyelven inkább az asszimiláció ünnepének nevezhetnénk. A fény, az értelem világossága az a motívum, amit a tudományokra összpontosító görög kultúra a magáénak érzett, a zsidóság azonban mégis a sötétséggel azonosította az általuk fémjelzett időszakot. A hagyomány szerint amikor a Tóra a Teremtés előtti állapotról beszél, akkor utal arra a négy száműzetésre (gálut), amit a zsidó népnek el kell szenvednie: „És a föld meghökkentően ijesztő volt, és sötétség volt a mélység színén, és az Örökkévaló szelleme lebegett a vizek felett.” (Mózes 1., 1:2) „Meghökkentően” (tohu) – ez Babilónia. „Ijesztő” (bohu) – Perzsia és Médea. „Sötétség” (chosech) – Görög Birodalom. „Mélység” (tehom) – Róma. „Az Örökkévaló szelleme lebegett” – ez lesz a messiási kor. (Berésit Rábá 2:4)

Miben áll a görög „felvilágosodás” sötétsége? Abban, hogy ki akarták oltani a zsidóságban meglévő világosságot. Ezt mondták: „írjátok egy ökör szarvára, hogy nincsen részünk Izrael Istenében.” (ibid.) Azon az áron akarták elterjeszteni a kultúrájukat, hogy a többi, meglévő, ősi, „barbár” kultúra szűnjön meg. Így lett a chanukai gyertyagyújtás a megmaradás jelképe: bármilyen nagy is kint a sötétség, mi őrizzük az apró, látszólag gyenge, pislákoló fényeket. Ez a mi győzelmünk, amiért Chanuka napjait „dicséret napjaivá” tettük. Mert a mi számunkra az számít dicséretes győzelemnek, hogy nem győztek minket le. Ami valóban csoda volt, mert a történelem minden szabálya szerint ha egy hatalmas világbirodalom hadserege harcol egy kicsi, gyenge nép ellen, akkor le kell győzniük.

A görögök tehát azt gondolták, hogy az ő kultúrájuk „felsőbbrendű”, ezért azt akarták, hogy az maradjon meg, és minden más szűnjön meg. Ők a hadi erejüket akarták használni igazságuk bizonyításához. De őszintén fel kell tennünk a kérdést: vajon ki az, aki nem így gondolkodik? Ugyan manapság a tolerancia, a békés egymás mellett élés a megfogalmazott cél, de lelke mélyén mindenki azt gondolja, hogy nekem van igazam, és mindenki más téved. Nincs is olyan vallás, ami ne azt hirdetné, hogy az ő híveinek van igaza (emiatt nem is hibáztathatunk senkit, hiszen ha nem gondolja komolyan, akkor minek is mondaná?). Mi, zsidók is úgy képzeljük el az ideális jövőt, hogy a világ minden népe felismeri az Örökkévalót, és megérti, hogy végig a zsidóknak volt igaza. Akkor miben különbözünk mi a görögöktől?

Kétféle forrása lehet annak, amikor egy ember meg akarja győzni a másikat a maga igazáról. Az egyik az, hogy ő maga is érzi belülről a saját gyengeségét, és kívülről keresi a megerősítést. Ha sikerül másokat meggyőznie, vagy bármilyen eszközzel a maga oldalára állítania, akkor azzal csillapíthatja saját nyugtalan magabizonytalanságát. A másik, hogy valóban igaza van. Ekkor többféle oka is lehet arra, hogy másokat meggyőzzön, például hogy jól érzi magát az igazság ismeretében, és másokkal is szeretné megosztani ezt az érzést. Vagy hogy fáj neki látni, hogy az emberek tévúton járnak. De az is lehet, hogy józanul szemléli a világot, és látja, hogy ki, mikor és milyen mértékben „vevő” az üzenetére. Ha úgy látja, hogy nincs meg a befogadókészség, akkor nem akar meggyőzni senkit.

A zsidók a történelem során sosem azzal tűntek ki a többi nép közül, hogy győzködni akarnak másokat, hogy térjenek zsidó hitre. Hanem azzal, hogy megmaradtak zsidónak, minden külső nyomás ellenére. Ez a belső magabiztosság jele. Kultúrák jönnek-mennek, de a zsidó zsidó marad. Ez bosszantó érzés lehetett a görögöknek, akik azt érezték, hogy egy új és felvilágosult gondolkodást hoztak el a világ számára, de a zsidók ebből nem kérnek. Nekik ott vannak a több ezer éves könyveik, régi papírra, régi nyelven, régi betűkkel írva, telis-tele új és aktuális gondolatokkal. Hogyan is gondolhatják a görögök, hogy ezzel versenyezni tudnak?

Ez megmagyarázza azt, hogy mi győzelemként ünnepeljük azt, hogy nem győztek minket le. A látszat az, hogy ez nem több, mint önvédelem, létfenntartás, valójában azonban az ilyen győzelem bizonyos szempontból még értékesebb is mint egy látványos, támadással és hódítással járó győzelem. Ugyanis láthattuk, hogy emögött a belső tartás, a hitünkben való bizonyosság van, ami – ahogyan azt a történelmünk bizonyítja is – évszázadokon keresztül átível. A zsidóság megmaradt minden időben, és ennél nagyobb győzelem nem létezik.

Megjelent az Új Élet 2015. december 1-i számában.