„Tűz égett a bensőmben, amikor a szívemben meggyújtottam, amikor Egyiptomból kijöttem / Gyászdalokkal ébresztettem magam, hogy majd emlékezzek, amikor Jeruzsálemből kijöttem.” Áv hónap 9-e (tisá beáv) a Szentély pusztulásának évfordulója, a zsidó naptár legsötétebb napja. Minden zsidó szomorúság ebben a napban összegződik. A fenti idézet az egyik legismertebb gyászdal kezdete, amit ezen a napon hagyományosan elmondunk, aminek mindig e minta szerint váltakoznak sorai: „amikor Egyiptomból kijöttem” illetve „amikor Jeruzsálemből kijöttem”. Az előbbi sorok mindig az örömöt, a szabadságot, az új kezdet reményét szimbolizálják, míg az utóbbiak a pusztulást és elkeseredettséget jelenítik meg. Kivéve a legutolsó sort, ami tipikus „happy end”: „Öröm és boldogság, elszáll a fájdalom és a sóhaj, amikor visszatérek Jeruzsálembe.”

Talán a legjellemzőbb vonása ennek a dalnak, hogy szerzője úgy beszél, mintha ő maga élte volna át mind az Egyiptomból történő kivonulást, mind Jeruzsálem pusztulását, ami között több mint ezer év telt el. Ez nyilvánvalóan lehetetlenség a gyakorlatban, mégis felvet egy alapvető fontosságú kérdést: érezhetjük-e azt Áv hónap 9-én, hogy az én Szentélyem rombolódott le? Képesek vagyunk-e azonosulni Bölcseinknek azon híres mondásával, hogy „minden nemzedék, amiben a Szentély nem épült fel, olyannak számít, mintha akkor rombolódott volna le” (Talmud Jerusálmi, Jomá 1:1) ? Meglepően hasonló mondást találunk, az egyiptomi kivonulással kapcsolatban a Peszáchkor felolvasott Hagada szövegében: „Minden nemzedékben köteles az ember úgy tekinteni, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból” (Peszáchim 116b).

Annál is inkább érdekes ez a kérdés, mert noha a zsidó évkör ezen két napján különlegesen nosztalgikus érzéseknek kellene magukkal ragadnia minket, de a vallásos embernek minden hétköznapjában jelen van ez az érzés: „azért, hogy emlékezz meg az Egyiptomból való kijöveteled napjáról életed minden napján” (Mózes 5., 16:3). Ez a mondat a tórai forrása annak a parancsnak, hogy minden reggel és este (a Smá Jiszráél mondása közben) megemlékezzünk a kivonulásról. Amit megnehezíthet az a tény, hogy mi személyesen nem voltunk ott. Tanítónk, Mózes pedig híres búcsúbeszédében tette egyértelművé, hogy a Szináj hegynél, a Tóra adásánál mindenki ott volt, így erre mindenkinek emlékeznie kell – beleéértve azokat, akik még nem születtek meg, sőt, még azokat is, akik csak sok száz évvel később fognak a zsidó vallásba betérni (!).

Mi az az eszköz, amivel számunkra sok évszaddal később is megelevenednek egy régen letűnt kor élményei? A szöveg, illetve a beszélgetés. Peszáchkor a Hagada szövege teszi élővé az eseményeket: „ki minél többet beszél a kivonulásról, íme, az dicséretes”. Ebben a részben a rabbik egymásra licitálnak, hogy ki beszél többet a Kivonulásról, pedig valószínűleg már mindnyájan eléggé alaposan ismerik a történetet. Áv hónap 9-én számos gyászdalt (kiná) mondunk el, de ezek közül központi helyen vannak Jeremiás próféta siralmai, aki első kézből élte át a pusztulást és adja át az élményeit. A Tóra azt mondja: „vedibártá bám”, vagyis „ezekről [a Tóra szavairól, témáiról] beszélj” (Mózes 5., 6:7). Bölcseink azt mondják, hogy a Tóra megadja a zsidó ember számára az összes fontos beszédtémát, vagyis másról beszélni már nem is nagyon érdemes.

Ebben különbözik a Tóra az „elméleti tudományoktól”. Amikor a Talmud a Szentélyben bemutatott áldozatok törvényeit részletezi, akkor nem arról van szó, hogy történészként, régészként tanulmányozzuk az ókori zsidók szokásait. Nekünk ez nem elmélet. Ugyanakkor nem is gyakorlat, hiszen végső soron nem tudjuk bemutatni az áldozatokat már lassan több mint kétezer éve. Mindezzel együtt, mégsem elvont, „tudományos” kérdésnek tekintjük. Ennek a részleteiről beszélgetünk, ezen gondolkodunk, több száz éve folyamatosan – „ez az életünk és napjaink hossza” (Mózes 5., 32:47).

Ugyanígy van ez a történelmi alapélményeinkkel is. A Kivonulásnál, a Nádas-tenger kettéválásánál, a Szináj hegynél a Tóra adásánál nem voltunk ott testben, és nincsenek emlékeink első kézből, ahogyan a Szentély pusztulásáról sem. De azáltal, hogy a történeteket tanulmányozzuk, foglalkoztatjuk az agyunkat ezekkel a kérdésekkel, majd beszélgetünk ezekről a témákról, azáltal a történelmi emlékezet valóságossá válik számunkra. A kabbalisták azt tanítják, hogy a létezésnek szintjei vannak: gondolat, beszéd, érzelem és cselekedet. A Tóra tanulmányozása lehetővé teszi számunkra, hogy történelmi emlékeink felemelkedhessenek a puszta gondolatból a beszéd, az érzelem „szférájába”. Testben átélni ugyan nem tudjuk ezeket az élményeket, lelki megtapasztalásban viszont eljuthatunk a legmagasabb szintre.

Megjelent az Új Élet 2015. július 15-i számában.