Nemrég kezdtük a zsinagógákban újra olvasni Mózes öt könyvét. A zsidó életvitel egyik központi eleme ez, a Tóra évenkénti nyilvános felolvasása. Megszoktuk és szeretjük ezt a szokást, ezért csak ritkán szoktuk megkérdezni, hogy pontosan mi is ez és miért is tesszük? A Tóra számunkra az alapkönyv, ez az a mag, ami létezésünket meghatározza. Ez fekteti le a törvényeket, ami alapján élünk, ez adja meg nekünk azt a szemüveget, amin keresztül a világot szemléljük. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a Tóra alapszövege önmagában még nem minden, hiszen az Írott Tóra mellett Szóbeli Tórát is kaptunk a Szináj hegyén. Egy találó hasonlatban a neves Soloveitchik rabbi azt mondta, hogy az Írott Tóra a Szináj hegyi kinyilatkoztatáshoz képest olyan, mint egy egyetemi jegyzet egy teljes előadáshoz képest. A kettő erősen összefügg, mégis, nehéz a dolga annak, aki mindenféle segítség nélkül, kizárólag a jegyzetfüzetre hagyatkozva akarja megérteni az elhangzottakat.

Éppen ezért amikor Tóratanulásról beszélünk, akkor egy sokkal gazdagabb, sokszínű jelenséggel foglalkozunk mint Mózes öt könyvének rendszeres felolvasásával. A Tóra tanulásához ezen túl még hozzátartoznak természetesen a magyarázatok, értelmezések, izgalmas és összetett elemzések. Aztán ott vannak maguk a törvényeink, a Talmud, a halacha, melyre még több kommentár van, mint magára a Tórára, és a mély, misztikus és filozófiai magyarázatok, az ünnepekről, a világ rendjéről, a helyes ember és embertársa közötti viselkedésről, a Teremtőhöz való közeledés módjáról.

Mindennek a sokféle tanulási lehetőségnek egyfajta kezdeti változatát jelenti az, hogy szombatonként felolvassuk a Tórából a hetiszakaszt, melynek eredményeképpen év végére befejezzük az egészet. Felmerül a kérdés, hogy mi értelme van ennek a rendszernek, hiszen tavaly óta a Tóra szövege egyáltalán nem változott meg? Mire jó az, hogy ismét átmegyünk ugyanazokon a mondatokon? Nem kellene inkább hagyományos irodalmunk minden könyvének megismerésére törekednünk az ősi forrás újbóli és újbóli „átdarálása” helyett? Nem azért vagyunk ezen a világon, hogy minél több igazságot megismerhessünk? Hogyan vezet ehhez a célhoz a meglévő, régi szöveg elolvasása?

Ez a kérdés rávilágít egy alapvető különbségre a zsidó tanulási módszer és a nyugati civilizációban megszokott gondolkodásmód között. Mi azt gondoljuk, hogy a meglévő információk újbóli átismétlése bizonyos szempontból valóságosabb szellemi gazdagodáshoz vezet, mint az újabb és újabb impulzusok begyűjtése. Ehhez két alapfeltételezésre van szükségünk:

1. Még van mit tanulnom. A zsidóság egyik legfontosabb értéke a szerénység. A nyugati embernek nehéz megszoknia azt a gondolatot, hogy a több ezer éves vallási szöveg olyan mély rétegeket tartalmaz, amiket ő, a modern, jól képzett ember nem tud elsőre teljesen felfogni. Évről évre meglepetésként ér, hogy az idei hetiszakaszban is van újdonság, amit még sosem láttam. Pedig mindig igyekszem kijegyzetelni magamnak az észrevételeimet.

2. Már nem vagyok ugyanaz az ember, aki tavaly voltam. Ez azt jelenti, hogy egyszerre kell jobb és rosszabb szemmel tekintenem saját magamra. Jobb szemmel, mert észre kell vennem, hogy idén több vagyok, erősebb, tapasztaltabb, értékesebb ember (ha az előző évben megfelelően figyeltem saját szellemi fejlődésemre). Másrészt rosszabb szemmel is, mert ez azt jelenti, hogy folyamatosan fejlődöm és alakulok, nem egy állandó, tökéletes ember vagyok, ellentétben azzal, ahogyan az ember természetes módon szeret magára gondolni.

Azzal a gondolattal is meg kell barátkoznunk, hogy egyetlen jó tulajdonság megszerzésén akár éveken keresztül is foglalkoznunk kell. Sokszor hiába értünk meg egy elvet, ha azt nem sikerül a magunkévá tennünk. És még ha sikerül is, akkor is, a megszerzett tudás könnyen kicsúszik a kezeink közül. Így hajlamosak vagyunk olyan rossz viselkedésre, amiről 1-2 hónapja értettük meg, hogy miért fontos, hogy távol tartsuk magunkat tőle. Ezért csak az ismétlés garantálhatja, hogy emlékeztessük magunkat arra, amit már egyszer megértettünk. Ha látjuk a szöveg leírt betűit, ha halljuk a szavakat kimondva, az megerősíti bennünk az érzést, jobban, mintha csak egy tartalomjegyzéken szaladnánk át.

Mindezért Mózes még a sivatagban vándorló zsidó nép számára bevezette a Tóraolvasás intézményét (Bává Kámá 82a), hogy belénk vésődjön az élmény: ugyanaz a szöveg idén már mást jelent számomra, ugyanannak a gondolatnak az ismétléséből tovább tudok lépni, újabb szintekre. Akár úgy is, ha semmi újat nem tanulok belőle, mégis, az újdonság erejével hat rám, mert időközben elhalványult az emléke a gondolatnak.

A modern kor embere már csak azért is idegenkedve tekint a Tóra ismétlésének gondolatára, mert állandó impulzusok kereszttüzében élünk. Azt szoktuk meg, hogy akkor vagyunk jól, ha folyamatosan kapjuk az újdonságokat. Lelkünk mélyén helyesen érezzük, hogy az újdonság az, ami életben tart minket. Csak abban tévedünk, hogy hagyjuk ezt a szomjúságunkat látszólagos újdonságokkal kielégíteni. Mert mi újdonság van abban, hogy a kormány milyen intézkedéseket hozott és hogy az ellenzék erre hogyan reagált? Ha nem jelenne meg az újság, akár magunk is ki tudnánk találni ilyen dolgokat, és nem fejlődik ezektől a személyiségünk. Viszont ha mi magunk fektetünk erőt egy tényleges, mély tartalommal rendelkező szöveg megértésébe, akkor igazi, hamisítatlan újdonságra lelhetünk, ami valóban átformálhatja az életünket. Ahogyan Bölcseink mondják: „ha belehallgatsz a régibe, akkor fogsz hallani újat” (Beráchot 40b).

Megjelent az Új Élet 2016. november 15-i számában