Rabbi Akiva egy különleges, nagy egyénisége a zsidó történelemnek. Sokan ismerik a nevét, tudják róla, hogy egyes vélemények szerint 24 000, mások szerint 48 000 tanítványa volt. Híres optimizmusáról, hogy miután egy szörnyű járványban minden tanítványa meghalt, újrakezdte a tanítást, és 5 új tanítványából egy virágzó, új nemzedék vezetői nőttek ki. Talán kevésbé ismert tény, hogy egészen 40 éves koráig teljesen tudatlan, ám háárec („a föld népe”) volt, egy egyszerű pásztorlegény, aki elsősorban felesége hatására kezdett egyáltalán a Tóra tanulásával foglalkozni. Ráchel volt ez a különleges asszony, aki gazdag apjának pásztorában meglátta a potenciált, és rávette, hogy felnőtt fejjel üljön be az iskolapadba. Miért gondolta, hogy ebből a tanulásból bármi jó is kisülhet? Mert meglátta, hogy (akkor még csak) Akiva jó tulajdonságokkal rendelkező, szerény ember, akiből egy szép napon akár nagy tanító is válhat.

Ehhez képest meglepő lehet az, hogy sok évvel később, amikor az álom már régen beteljesült, és a rabbik éppen arról vitatkoznak, hogy milyen korlátozások vonatkoznak a tanulatlan emberekre (nem szabad enni a főztjükből, óvatosan kell velük viselkedni, stb.), akkor Rabbi Akiva azzal áll elő, hogy amikor ő volt ám háárec, ezt mondta: „Bárcsak adnának nekem egy Tóratudóst, és megharapnám, mint egy szamár!” A tanulói így feleltek: „Mesterünk! Miért szamarat mondasz, miért nem kutyát?” (Hiszen általában a kutyák inkább szoktak embert harapni.) Mire Rabbi Akiva: „Azért, mert amikor a kutya harap, akkor nem töri el az ember csontját, viszont a szamár eltöri.” (Peszáchim 49b) Ilyen fontos volt Rabbi Akiva számára az, hogy hangsúlyozza, milyen mélyen gyűlölte régen a tanult embereket, a rabbikat.

Rábénu Tám, Rási híres unokája felteszi a történet kapcsán a nyilvánvaló kérdést (Toszfot, Ketuvot 62b): ha Rabbi Akiva nem túloz, és őszintén beszél múltjáról, akkor mi lehetett az a mély emberi jóság, amit annak idején a felesége meglátott benne, és végül ilyen magasságba emelte? Vagy az asszony ismerte félre ezt az embert nagyon, vagy ő túlozza el a saját egykori gondolkodásmódját. Rábénu Tám azt válaszolja, hogy a két ellentétes pont, a rabbik gyűlölete és a jámborság egyaránt megfért egykor Akiva szívében. Így fogalmazza: „nem azért [harapott volna], mert gyűlölte a bölcseket, hanem mert azt gondolta, hogy a bölcsek gőgösen viselkednek a tanultatlanokkal szemben a tudásuk miatt, és a bölcsek azok, akik gyűlölik a tanulatlanokat […]”.

Azt gondolom, ez a pár sor igen tanulságos és mély betekintést nyújt az emberi pszichébe, ami mindnyájunknak fontos leckeként szolgálhat. Aki figyelmesen olvassa, észrevehet benne egy mély ellentmondást: Akiva nem gyűlölte a bölcseket, de (állítása szerint) képes lett volna megharapni őket. Gyűlölet nélkül. Ő azt gondolta, hogy a bölcsek gyűlölik őt, miközben ő az, aki ilyeneket mond. Ha nem gyűlöletből harap, akkor miért?

Az ő ellenséges érzéseinek az alapját az képezte, hogy szerinte őt gyűlölték, ezért az ő gyűlölete teljesen jogos. Mai fogalommal azt mondanánk, hogy volt egy „prekoncepciója”. Emiatt nem vette észre a nyilvánvaló igazságot, hogy a bölcsek a tanulatlanok kedvéért kívánják tőlük, hogy tanuljanak. Mindaddig, amíg felesége rá nem vette, hogy ő maga is kezdjen el tanulni.

[A Talmud rögzíti a javnei rabbik híres mondását, ami jól tükrözi azt, hogy a valóságban mennyire tiszteli a bölcsek tanulatlanokat: „Én is teremtmény vagyok, a barátom is teremtmény. Az én munkám [könnyű] városi munka, ő a mezőn dolgozik. Én az én munkámért kelek fel, ő az ő munkájáért kel fel. Ő [azt gondolja], hogy ahogyan én sem foglalkozom az ő munkájával, úgy ő sem foglalkozik az én munkámmal. Nehogy azt gondold, [hogy ebben azért van igaza, mert] nekem sok [tanulási lehetőségem] van, neki kevés, hiszen így tanultuk: az egyiknek sok van, a másiknak kevés, de a lényeg, hogy a szívüket az ég felé irányítsák.” (Beráchot 17a) Azaz szó szincs itt semmiféle gőgről, amit az egykori Rabbi Akiva kisebbségi komplexusában látni vélt, a rabbik mindenkitől azt várják, hogy annyit tanuljon, amennyire lehetősége, képessége, ideje van. Az ő problémájuk az olyan emberekkel volt, akik „életfilozófiát” csináltak a tanulatlanságukból, és ellenségesen viszonyultak a társadalmat irányító, intellektuális réteg irányába.]

Mi okozhatja, hogy egy egyébként intelligens, jóindulatú ember ilyen eltorzult módon lássa a világot? A Meszilát Jesárim azt írja, hogy ez a világ az éjszakához hasonlít, ahol a sötétben tapogatózó emberek kétféle hibát véthetnek. Egyrészt oszlopnak ütközhetnek, ha nem veszik észre. Másrészt (ami ennél sokkal rosszabb) azt gondolhatják, hogy ők nagyon jól tudják, hogy mit látnak, egy embert, miközben valójában egy oszlop van ott, vagy egy oszlopot, miközben valójában egy ember. Ez a túlzott magabiztosság a tévedések sötét világában nem megengedhető. A bibliai Saul király szentül meg volt győződve arról, hogy saját veje, Dávid őellene fordult, az életére és a trónjára tör, és emiatt hosszú éveken keresztül üldözte, és sokakat megölt amiatt, mert azt gondolta, hogy Dávidot támogatják. Ha azt gondoljuk, hogy Saul egy irracionális, gonosz, vérengző ember volt, akkor azzal lemaradunk a történet fő tanulságáról: mi is cselekedhetünk ugyanilyen értelmetlenül, ha túlságosan meg vagyunk győződve a magunk igazáról.

A Meszilát Jesárim jótanácsa az, hogy minden ilyen kínos és veszélyes szituáció elkerülhető egy kis gondolkodással, egy kis szerénységgel. Ha az ember időről-időre feltesz magának néhány egyszerű, nyilvánvaló és alapvető kérdést, azzal tisztázhatja saját helyzetét a világban, és világosságot gyújthat az éjszakában.

Megjelent az Új Élet 2016. február 1-i számában