„Napjaink számolását így tudasd velünk, és vigyél minket bölcs szívhez.” (Zsoltárok 90:12) Ez a tanítás az egyetlen olyan zsoltárból származik, amiben Mózes van megjelölve szerzőként. Az előző nemzedék egyik legnagyobb tanítója, Ráv Slomo Wolbe elemezte ki az omer számlálása kapcsán a mélyebb jelentését annak, hogy mi a napok számolásának a fontossága a mindennapi életünkben (ld. Álé Sur II., 3:9:3).

A számolás ereje

Peszách második napjától kezdjük el számolni a napokat, és az 50. napon ünnepeljük meg a Tóra adását, Sávuot ünnepét. Látszólag reményteli és örömteli a várakozás, mégis ezekben a napokban gyászszokásokat tartunk (nem tartunk esküvőt, nem borotválkozunk, nem vágunk hajat, nem hallgatunk zenét). A hagyományos magyarázat szerint azért, mert ezekben a napokban haltak meg Rabbi Akiva tanítványai (Jevámot 62b), valamint a történelem során további zsidóüldözések is erre az időszakra estek (pl. a keresztes hadjáratok, Hmelnyickij-féle pogromok).

Mindezzel együtt mégis furcsának találhatjuk, hogy egy ilyen emelkedett időszaknak miért éppen a gyász a legszembetűnőbb jellemzője. Hasonlóan, ha Mózes fent idézett zsoltárát megnézzük, abból sokszor látszólag indokolatlan csüggedést olvashatunk ki. De talán éppen ezen zsoltár mélyebb megértése által fedezhetjük fel azt, hogy milyen különleges energia rejlik abban, ha egy kicsit – ideiglenesen – visszafogunk az ünnepre jellemző örömteli hangulatunkból. „Mert minden napjaink elmúltak haragodban, felemésztettük éveinket, mint a szálló szót.” (90:9) Időről-időre számadást kell tartania az embernek arról, hogy mihez kezdett az idejével. Mindenkinek vannak nemes tervei és céljai – de vajon mennyit sikerült megvalósítani belőlük? Az az élmény, hogy az omerszámlálás 50 napjáig közvetlen közelségből láthatjuk azt, ahogyan az időnk elmúlik, ösztönzőleg kell, hogy hasson ránk.

A nyughatatlan emberi lélek

„Éveink napjai 70 év, és hogyha erőben [telnek], 80 év, és a legjavuk fáradság és szenvedés” (90:10). Hogyan lehet Mózes ennyire pesszimista? Vajon a zsidó nép legnagyobb tanítója azt gondolná, hogy nincs értelme a földi életnek? Találunk egy nagyon hasonló idézetet Salamon királytól: „És a lélek sem telik meg” (Prédikátor 6:7). Vagyis az ember sosem elégedett, a legtöbb ember sosem boldog. Akinek sok pénze van, az még többet akar. Aki a zenét, filmeket szereti, mindig újabbra vágyik, megunja a régieket. Aki alkotni szeret, az mindig a következő alkotásától várja, hogy megelégedjen vele, hogy kifejezze szándékát – a régieket nem találja olyan érdekesnek. Amikor pedig éppen el van foglalva az alkotással, az „fáradság és szenvedés”: millió részletfeladat megoldása köti le a figyelmét, és csak ritkán az alkotás öröme. Ezért érdemes élni?

Bölcseink számos tanítása arról szól, hogy ittlétünk nem közvetlenül az itt töltött idő miatt érdekes, hanem az olám hábá, az eljövendő világ miatt, ahol fáradozásunk gyümölcsét fogyaszthatjuk. Ezeket a tanításokat gyűjti össze és magyarázza el a klasszikus etikai könyv, a Meszilát Jesárim (Az egyenesek ösvénye) legelső fejezete. Ezen a szemüvegen keresztül nézve megérthetjük, hogy a Teremtő nem azért adott nekünk egy „elégedetlen” lelket, hogy azzal sanyargasson, hanem azért, hogy produktivitásra sarkalljon. Éppen azért, mert mindig újabbat és újabbat akarunk elérni, azért lesz a kezünkben az eljövendő világon jócselekedetek sokasága. Feltéve persze, hogy megértjük, hogy ez az igazi ambíció, amire érdemes törekednünk, és nem az evilági megelégedés keresése, anyagi javak által, amiről a fentiekből láthatjuk, hogy eleve kudarcra ítélt kísérlet.

A kiteljesedéshez szükséges erő

Ha azonban mindig az újra való törekvés hangjára hallgatunk, és mindig újat akarunk, akkor lehet, hogy száz és száz új dologba kezdünk bele, de semmit sem fejezünk be. Ezért is fontos Mózes tanítása, hogy megtanuljuk „számolni napjainkat”. Így ha van egy képünk arról, hogy mennyit fejeztünk be és mennyi lehet hátra, akkor ezáltal elkerülhetjük ezt a hibát. Az ünnepélyes öröm csökkentése által tudomást vehetünk saját múlandóságunkról.

Ösztönösen vonzódunk az újdonság felé és megvetünk mindent, ami régi. Még akkor is, ha a régi az, amit mi magunk hoztunk létre, akár három nappal ezelőtt. Hogyan lehet kiegyensúlyozni ezt a tendenciát, hogy megszerethessük saját eredményeinket? Hogy megtanuljuk tisztelni önmagunkat?

Először is, olyasmit kell csinálni, amiben biztosan hiszünk. Ami értékes a számunkra. A mai világban ugyan sokan hangsúlyozzák a stabil értékrend fontosságát, de a sokféle kultúra és információ kavalkádjában mégis gyakran nehéz támpontot találni. Ezért boldogok lehetünk, és hálásak a Teremtőnek, hogy egy több ezer éve szakadatlan tradíció részesei lehetünk, ami azzal kezdődött, hogy az Örökkévaló személyesen közölte velünk, hogy mi az, ami igazán értékes. Attól kezdve a hagyomány láncolatát a legnagyobb formátumú emberek őrizték a mi számunkra.

Ha képessé váltunk arra, hogy azonosuljunk ezzel a láncolattal, melynek egyben veleszületett „családtagjai” is vagyunk, akkor attól kezdve másként kell, hogy tekintsünk saját alkotásainkra is. A mindennapi imáink számos pontján elhangzik: „add meg részünket a Tórádban”. Amiből egyenesen következik, hogy minden egyes imádkozónak van egy saját része a Tórában, amit az ő egyéniségével teljes mértékben rezonál, ami már az ő része, csak meg kell szereznie. Dávid király is erre utal az első zsoltárban: „az Örökkévaló Tórájára vágyik, és a Tórájában elmélkedik nappal és éjjel” (1:2). Amiből ismét az következik, hogy az első fázisban az Örökkévaló Tórájának számít a tanulása, a másodikban azonban már a sajátjának. Ez olyasmi, amit csak ő tud, amivel személyes érzelmi kapcsolatot alakított ki.

„Legyen Örökkévaló Istenünk kellemessége rajtunk, és kezünk munkáját tedd maradandóvá számunkra” (90:17) Ezzel a kívánsággal zárul Mózes zsoltára. Szükséges, hogy megtanuljuk megszeretni, amit csináltunk, amit a Tórából korábban tanultunk. Ezáltal elérhetjük, hogy amit már egyszer a fejünkkel megértettünk, a szívünkben egész életünkben elkísérjen minket.

Megjelent az Új Élet 2017. április 15-i számában