Sávuot a Tóraadás ünnepe. Örömteli nap, melyen a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás emlékét elevenítjük fel. Az Egyiptomból kivonuló zsidó nép léte új értelmet kapott, amikor Mózes lehozta a két kőtáblát a hegyről. Híres a zsidóság megszámlálhatatlan törvényéről, a 613 tórai parancsolatról és millió apró részletéről, amik gyökereiben már a két kőtáblát elkísérték. Hitünk szerint ugyanis az írott Tóra mellett Mózes szóbeli tanítást is kapott, melyet a pusztában vándorló népnek el kellett sajátítania, hogy nemzedékről nemzedékre továbbadhassák. Ott született meg az az élénk vita útján történő, speciálisan zsidó tanulási forma, ami mind a mai napig a mi „unikumunk”, népünk egyedi különlegessége.

A kérdés az, hogy pontosan mi is az, amit ekkor kaptunk meg? Mit kellene éreznünk, minek kellene örülnünk Sávuotkor? Úgy is feltehetjük ezt a kérdést, hogy mi a különleges a mi Tóránkban, a mi törvényeinkben? Hiszen törvényei éppenséggel más népeknek is vannak. És való igaz, hogy a Tóra egy mély tudomány, de a XXI. században rengeteg mély tudományba nyílik belátásunk – miért örüljünk éppen a sajátunknak (azon kívül, hogy természetesen mindig jobban örülünk annak, ami a sajátunk)?

Kezdjük egy felületesnek látszó észrevétellel. Egy közös ebéd, szünet során a világi tudósok mindenféléről beszélnek, tudományról is, politikáról is, a pénzügyek alakulásáról, családi ügyekről. Ezek a beszélgetések gyakran elhúzódnak, ilyenkor nemigen érezni az idő súlyát, fontosságát. (Én magam nagyon elfoglalt professzor hírében álló embertől is hallottam 2-3 perces, mellékes témájú monologizálást.) Ezzel szemben a Tórát tanulók amellett, hogy természetesen nyitottak a világ dolgaira és az egymással történt személyes ügyekre, jóval idő-tudatosabbak. Másképpen állnak hozzá a saját tudományukhoz: izgatottan várják társuktól, milyen választ tud adni a tórai kérdésükre! Felesleges társalgásról szó sem lehet, hiszen „a nap rövid, a munka sok” (Ávot 2:20), a Tóra könyvtára pedig végeláthatatlan, „a tengernél is szélesebb” (Jób 11:9). Ezek az emberek el vannak kötelezve, hogy ennek a kincstárnak minden egyes gyémántját a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák. Valószínűleg mindkét félnek igaza van: a tóratanulók érzik, hogy az ő tudományuk különleges, értékes, szomjaznak rá, ezért sajnálnak minden percet, míg a világi tudományok művelői esetében ez az érzés sokkal ritkábban található meg. Akinél mégis, azt gyakran különleges csodabogárnak tekintik.

Ha meg kellene ragadni azt a jellegzetességet ebben a különleges tanulási formában, ami megkülönbözteti minden más tudománytól, az talán ez az értékelés, hogy mennyire tekintjük értékesnek a Tóra bölcsességét. Nálunk a szavaknak súlya van, minden egyes szónak. Ebből következik, hogy komoly energiákat vagyunk hajlandóak áldozni e bölcsesség minden cseppjének megszerzéséért. A Tóratanulásban is az újdonságot keressük, akárcsak sokszor a hírekben, az interneten, vagy a Facebook-on, csak a mögöttes filozófia egészen más. Így hangzik: fektess be sok energiát, hogy nagy értéket vehess ki! Az előbb felsorolt forrásokban az információ azonnal hozzáférhető. A Tóratanulásban ezzel szemben a siker és az örömforrás attól függ, hogy mi magunk mennyire próbáltunk igyekezni megérteni a Tóra számunkra nyújtott üzenetét. „Akik könnyekkel vetnek, vígan fognak aratni” (Zsoltárok 126:5). Sokszor ezt jelenti a Tóratanulás élménye: egyetlen apró, izgalmas ponton való elidőzés, hosszas vitatkozás a tanulótársakkal, önálló élmények és gondolatok bevonása – mindez azt eredményezi, hogy megerősödik bennünk egy kérdés. És mivel az előttünk élt évszázados hagyomány ugyanezeken a kérdéseken, ugyanezzel az elkötelezettséggel gondolkodott, jó esélyünk van arra, hogy a régi könyveket kinyitva hirtelenjében egy tudós társaságban találjuk magunkat, melynek szavait – legnagyobb meglepetésünkre – értjük, hiszen mi is pontosan ezeken a kérdéseken törtük magunkat.

Éppen ezért azt gondolom, hogy korunkban a Tóratanulás kapuja nemcsak a jesivát végzett, gyermekkora óta vallásos neveltetésű emberek előtt van nyitva. Mindenki, aki szereti a mély gondolatokat, és igénye van arra, hogy igazi értékes bölcsességet szerezzen, megtalálhatja az útját népünk öröksége, különleges kincse irányába. A kulcs gyakran egyetlen kérdés, egyetlen téma, ami motiválja az embert, akár a Tóra szövegében, akár a való életben. A válasz felé vezető út pedig lehet akár egy-egy vallásos ismerős, rabbi, szervezet, könyvek, vagy akár az internet tudástára is.

Megjelent az Új Élet 2015. május 15-i számában.