A zsidó naptárban rövidesen megkezdődő időszak neve „sovávim”, ami az elkövetkező hetiszakaszok kezdőbetűiből kiadódó betűszó: Smot, Váérá, Bo, Jitró, Mispátim. Meglepő módon ezek a betűk egy önmagáan is értelmes szót adnak ki, ami egy híres próféciában szerepel: „Suvu bánim sovávim”, azaz térjetek meg, tévelygő fiak (Jirmijá 3:14). Emiatt ennek az időszaknak a központi motívuma a tesuvá, azaz a megtérés.
A héberül tudóknak azonban feltűnhet egy szembeötlő furcsaság: a mondatban szereplő suvu és sovávim szavak gyökbetűi megegyeznek, jelentésük azonban látszólag éppen ellentétes: a suvu megtérést, a sovávim lázadást, tévelygést jelent. Ráadásul az időszak éppen a negatívról kapta a nevét. Mi lehet ennek az oka? A másik kézenfekvő kérdés az, hogy mi lehet a köze ennek a megtérési időszaknak a Tórából felolvasott hetiszakaszok tartalmával?
Ha tovább olvassuk az idézett prófétai mondatot, talán kaphatunk erre egy ötletet: „térjetek meg, tévelygő fiak, így szól az Örökkévaló, mert én az uratok leszek nektek, és veszlek titeket: egyet a városból és kettőt a családból, és elhozlak titeket Cionba. És adok nektek szívem szerinti pásztorokat, és pásztorolni fognak titeket tudásra és belátásra.” (Jirmijá 3:14-15) Vagyis az Örökkévaló felajánlja, hogy különleges egyéneket választ ki arra, hogy az Ő szent helyére, Cionba kerüljenek, és az Ő bölcsességéből tanuljanak. Mai kontextusban ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy lesznek olyan fiatalok, akik érdemesek lesznek arra, hogy Jeruzsálembe kerüljenek és a Tórát tanulják. Ebbe az értelmezésbe az is belefér, hogy ők kapnak „pásztorokat”, azaz alkalmas tanítókat, de az is lehet, hogy ők maguk lesznek a „pásztorok”, akik az otthon maradottakhoz eljuttatják a szent tudást. Ez megmagyarázza azt a látszólagos matematikai paradoxont, hogy családonként kettő, de városonként viszont csak egy emberről szól a prófécia (ami persze nehezen érthető, ha a városban legalább egy család van). Ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy egy család berendezkedése sokkal stabilabb és nehezebben mozdítható, akkor érthető, hogy legalább két családtagra van szükség ahhoz, hogy az egész családot közelebb hozhassák a zsidósághoz, míg egy város esetén, ahol nincsenek olyan erős kapcsolatok, akár egyetlen karizmatikus személyiség is elláthatja ezt a szerepet.
Miért fontos tudnunk azt, hogy pontosan hányan fognak visszatérni? Azért, mert ha mi magunk is szeretnénk belekerülni ebbe a körbe, akkor tudni szeretnénk, hogy milyen magasra „célozzunk”. Ha az Örökkévaló megígéri, hogy csaknem az egész népet visszatéríti, akkor ahhoz nem kell akkora energiabefektetés, mintha azt üzeni, hogy csak a legjobbak jöhetnek. Az idézett prófécia ebből a szempontból különösen igényes, a maximalizmust várja el tőlünk, hogy váljunk az egy-két kiválasztott egyikeivé.
Ez megmagyarázza a sovávim szóhoz kapcsolódó fenti kérdéseinket is. Az ilyenkor olvasott hetiszakaszok az egyiptomi rabszolgasággal kezdődnek és a Szináj-hegyi Tóraadásig tartanak. Az elején a mi népünk a legalacsonyabb szintű nép, alávetett, megalázott szolganép. A történet végén pedig ezt olvashatjuk: „papok királysága, szent nép” (Mózes 2., 19:6). Ez a gyors átmenet arra tanít minket, hogy ne higgyünk a látszatnak, és ne azonosítsuk saját magunkat aktuális helyzetünkkel. Az, hogy pillanatnyilag nem érezzük magunkat a világ legnagyszerűbb embereinek, ne legyen az akadálya szellemi-lelki továbbfejlődésünknek. Ahogyan a Pirké Ávot tanítja: „ne legyél gonosz a saját magad számára” (2:18). Tehát az ilyenkor olvasott hetiszakaszok úgy kapcsolódnak a megtérési időszakhoz, hogy ezekből tanulhatunk meg egy fontos tanácsot erre az időre: ne azonosuljunk a pillanatnyi énünkkel, mert még megváltozhatunk, és egészen más, sokkal jobb emberekké válhatunk.
A sovávim szó jelentése pedig lázadás, de a megtérés gyökbetűi is ugyanezek. A héber nyelvben az utolsó betű megduplázása gyakorító képző, így ha a suvu azt jelenti, hogy térjetek meg, akkor a sovávim azt is jelenti, hogy „megtéregetők”. Akik csak úgy, ímmel-ámmal térnek meg – vagyis túlságosan alacsonyra helyezik a mércét. A Meszilát Jesárim 4. fejezetének elején részletesen ír arról, hogy miért fontos a maximalizmus a zsidó ember életében. Azt írja, hogy a megfelelően gondolkodó embereknek az első feladatuk, hogy ennek fontosságát tisztázzák magukban. Hogy a tökéletesség az egyetlen dolog, amire érdemes vágyniuk, és minden apró hiányosság, amijük csak van, szinte fájdalmat okoz nekik. Ha ezt tudatosítják, azzal megtették az első lépést a szellemi fejlődés útján.
Megjelent az Új Élet 2016. január 1-i számában.