Korábban írtunk Rásbiról és fiáról, akik 12 évet töltöttek egy barlangban Tóratanulással. Egy ezzel kapcsolatban érkezett olvasói levélre válaszolunk: vajon igazuk volt-e abban, hogy az egyszerű népet a tanulás elhanyagolásával hibáztatták? Két fő kérdés fogalmazódik meg. Az egyik, hogy a Tórából úgy láthatjuk, hogy a Tóra tanulmányozása csak a kohénok és a léviták kötelezettsége (vö. Mózes 5., 17:9). Hogyhogy ma azt látjuk, hogy nincsen ilyen „törzsi” megkülönböztetés? A másik, hogy a mai gyakorlat szerint a Tóra tanulmányozása minden zsidó férfi kötelezettsége. Tehát nemcsak törzsi megkülönböztetés nincs, hanem látszólag még az eltérő képességek alapján sem teszünk különbséget a Tóratanulás kötelezősége szempontjából. Noha csak kevesen lesznek rabbik, a vallásos iskolákban mégis a legbehatóbb mélységekig tanítják a törvényeket, és elvárják, hogy az iskola végeztével se fejeződjön be ez a tanulás. Olyannyira igaz ez, hogy a zsidóságban egyedülálló módon létezik a bitul Torá, időpazarlás fogalma, vagyis hogy egy zsidó ember sosem unatkozhat, mivel minden egyes felszabaduló idejét a Tóra tanulására kell fordítania (Szanhedrin 99a). (Természetesen ebbe nem tartozik bele az, amikor azért pihenünk, kikapcsolódunk, hogy újabb energiával töltődjünk fel, melyet szintén a Teremtő szolgálatára akarunk fordítani.) Mi az értelme, lényege ennek a tanulásnak, micsoda munkamegosztás ez, ahol mindenkinek tanulnia kell?

Az első kérdés megválaszolása lényegesen könnyebb. A zsidó népet hagyományosan az Örökkévaló „seregéhez” szokták hasonlítani, ahol minden egyes csoportnak megvan a maga speciális szerepe. Mint egy tényleges hadseregben, ahol más a feladatuk az utászoknak, a gyalogosoknak, a rádiósoknak, a repülősöknek, stb. Ennek a gondolatnak felelt meg a nép törzsi szerveződése az ősi időktől kezdve, így Mózes korában a kohénok, a léviták kapták meg a tanítói szerepet. De már maga a fentebb hivatkozott mondat is sugallja, hogy ez idővel változik, hiszen úgy áll a szövegben: „a bíró, aki lesz abban az időben” (Mózes 5., 17:9). És valóban, Mózes után néhány nemzedékkel már találunk számos nagy törvénytanítót, akik nem ezekből a törzsekből származnak. Maimonidész (1135-1204) ezt már kimondottan úgy fogalmazza meg, hogy nemcsak a léviták szentelhetik magukat a Teremtőnek, hanem bárki a világon (Misne Torá, Hilchot Smitá veJovél 11:13). A csoportonkénti „munkamegosztás” egyébként mind a mai napig jellemző a zsidóságban, noha már nem a 12 származási törzs alapján, hanem a különböző hagyományok és vezető egyéniségek értékei mentén. Így ma is van olyan csoport, ahol jobban megjelenik a Tóra tanulása mint különösen hangsúlyos feladat, de az általános kötelezettséget minden más csoport is elismeri és magára veszi (természetesen csak azokról a csoportokról beszélek, melyek a vallási előírásokat egyébként is kötelező érvényűnek tartják). Összefoglalva: a kohaniták, léviták Tóratanulásának jelentősége a tórai időben azt mutatja, hogy a zsidó népben minden feladatra, micvére megvannak a jobban és a kevésbé szakosodott „csoportok”.

Ennek a válasznak az ismeretében még erősebb a második kérdés: ha adott a Tóratanulással legtökéletesebb módon foglalkozó csoport a zsidóságon belül, akkor vajon mi a Tóratanulás célja bárki más számára, aki nem tagja ennek a csoportnak? Az egyszerű embereknek miért van megparancsolva, hogy tanuljanak? Mindig, amikor a micvák értelmét kérdezzük, adhatjuk azt a választ, hogy azért kell ezt csinálni, mert a Teremtő ezt parancsolta. Ebben az esetben azonban ez a válasz nem elfogadható, mivel maga a tanulás mikéntje is nagyban függ attól, hogy miért fontos tanulnunk.

Rabbi Samson Raphael Hirsch (1808-1888) szavaival élve: más népeknél az emberek alkotják a törvényeket, a zsidóságban azonban a Törvény alkotja az embereket. Megjegyzem, ez a kijelentés nem negatívan beszél a többi népről: számukra a törvények alkotása kötelezettség, hiszen a bíróságok felállítása egyike a Noé fiainak átadott 7 parancsolatnak. A mi törvényünknek a célja viszont nemcsak az, hogy igazságos bíráskodást és a vallási előírások részletes betartását biztosítsa. A Tóra tanulmányozása az emberi lelket táplálja. Az, hogy emberként kiteljesedjünk, elérjük azt a magas minőséget, amire a Teremtő szánt minket, úgy érhető el, ha az Ő tanítását hallgatjuk. Ezért hasonlította Mózes a Tórát az esővízhez (Mózes 5., 32:2), mert ahogyan az esővíz öntözi a földet, és kinő az a mag, ami el van vetve a talajban, úgy a Tóra tanulása által is a saját magunkban meglévő személyiség fog kifejlődni.

Emiatt van az, hogy ha emberek egy csoportja ugyanazt a könyvet, vagy elméletet tanulmányozza, azt várjuk tőlük, hogy a viselkedésük közelítsen egymáshoz, mert a szöveg valami közös dologra tanítja meg őket. Ezzel szemben a Tóra tanulói mindnyájan különböznek. Ha én tanulni fogom a Tórát, nem olyan leszek, mint amilyenek a rabbik általában (mivelhogy nincs is ilyen fogalom, hogy a rabbik általában), hanem olyan leszek, amilyennek lennem kell az alapján, amilyen tulajdonságokkal születtem.

Sok megértési nehézség ebben a témában abból adódik, hogy – a világban megszokott fogalmaink alapján – hajlamosak vagyunk a Tórára törvényként, kötelezettségként tekinteni. A Tóra szó jelentése valójában: tanítás. A közös nevező a tanításban és a kötelezettségben az, hogy mindkettő útmutatás. Ha valaki ad nekem egy jó tanácsot, hogy hogyan vezessem az életemet, akkor azt nem kötelező betartanom, de ha az a valaki nagyon jól ismeri a helyzetemet, akkor bolondság lenne nem betartanom. Ilyen értelemben a logika szerint igenis kötelezettségem, hogy betartsam az útmutatást. A Tóra is ebben az értelemben törvény és kötelezettség. Mivel a Teremtőnk adta útmutatásként, aki a lehető legjobban tudja, hogy mire van szükségünk, kötelezettségünk betartani, megérteni, és tanulmányozni.

Megjelent az Új Élet 2016. július 1-i számában