A három gyászos hét, a zsidó évkör azon időszaka, amikor 3000 éves történelmünk legnagyobb hatású nemzeti traumáját, a Szentély pusztulását (churbán) gyászoljuk. Az időszak Támuz 17-étől Áv 9-éig tart. Csökkentjük az örömöt, nem veszünk részt zenés vigasságokban, nem borotválkozunk, sőt, az utolsó 9 napban még csak melegvizes fürdőt sem veszünk (ami egyébként ezekben a forró nyári hónapokban nem feltétlenül tűnik annyira gyászos szokásnak). Talán az egyik legkülönlegesebb szokás, hogy még azt az örömöt is megvonjuk magunktól ilyenkor, amit a frissen mosott ruha felvételének élménye jelent. Ezért mielőtt elkezdődik a 9 nap, amikor az új hónap beköszöntével súlyosodik a gyász, néhány percig hordjuk a frissen mosott fehérneműinket és más olyan ruhadarabjainkat, amiket közvetlenül a testünkön viselünk, hogy amikor felvesszük, már ne számítson patyolattisztának. (Praktikusan erre a célra egyszerre több réteget is viselhetünk addig az 5 percig.)

Számos kérdés felmerülhet ezzel kapcsolatban. Talán a legalapvetőbb az, hogy hogyan viszonyuljunk egy kétezer évvel ezelőtt lerombolt Templom pusztulásához, illetve mi konstruktív lehet a gyászos siránkozásban?

Ha meg akarjuk érteni a szomorúság jelentőségét, akkor kezdjük az öröm megértésével. Miért is fontos örülni? „Ki a boldog? Aki örül a részének.” (Ávot 4:1), vagyis annak az „osztályrésznek”, ami neki jutott. Úgy is mondhatjuk: elégedett. Ha valakiből ez az alapvető tulajdonság hiányzik, akkor azzal saját evilági életét teszi pokollá. Hiába történik vele bármilyen pozitív dolog, csak a hiányzó dolgokat képes érzékelni. Igen, milliomos vagyok, és van egy gyönyörű villám, egy szép és boldog családom, barátaim, és yachtom a tengerparton, de mi az, hogy nincsen már jegy a ma esti díszelőadásra a páholyba? Ennek a hozzáállásnak talán a legkikristályosodottabb példáját a Bibliában Hámánnál találhatjuk meg, aki egyetlen jól irányzott mondattal tökéletesen összefoglalja ennek az életfilozófiának a lényegét, miután hosszasan sorolta, hogy mennyi mindene van (legalább annyi, mint a fent említett milliomosnak): „De mindez nem ér nekem semmit, amíg a zsidó Mordechájt látom ülni a király kapujában.” (Eszter 5:13) Vagyis: az életemben egy pont rossz, minden más jó, de nem érdekel, mert én a rosszra fókuszálok. Mindaddig, amíg csak egy kicsi hiány van, addig azt nem vagyok képes jónak nevezni.

Ez a boldogságban rejlő pozitív energia: kiegyensúlyozottan szemlélni a világot. Talán mondanom sem kell, hogy az ilyen embernek nemcsak a saját magával való viszonya rendezettebb, hanem másokkal (hiszen ki szeret egy állandóan panaszkodó ember környezetében létezni?) és Istennel is, akihez az alapvető viszonyunkat meghatározza az állandóan érzett hála.

Ha ennek az érmének a másik oldalát megnézzük, megérthetjük a szomorúság, gyász fontosságát: ez felel meg a teljességnek és az igazságnak. A teljességre való törekvés adja nekünk az erőt, hogy állandóan haladjunk. Ez lehetetlen, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi hiányzik. Ez pedig az igazság jelentése: szembenézünk az igazsággal, még akkor is, ha az nem kellemes. Ebből is az látszik, hogy mi, zsidók, nem tudunk általános igazságokban gondolkodni, hiszen mindenféle magatartásnak megvan a maga fontossága: a szomorúságnak úgy, ahogyan a boldogságnak. Attól válunk tökéletesebbé, ha ezeket a megfelelő időben, a megfelelő helyen alkalmazzuk. Ebben eltérünk a mai civilizációban sokszor hallható efféle üzenetektől: gondolkodj pozitívan! Mosolyogj! Fel a fejjel! A lényeg a szórakozás! Mi nem szeretjük a szélsőségeket. Ha kell, néha örülünk, de néha szomorkodunk is.

Amikor az Örökkévaló úgy döntött, hogy egy népnek fogja ajándékozni törvényét és parancsolatait, szerintem az volt az egyik motivációja, hogy a közösség felerősíti az érzelmi hatásokat. Azért nem egyének kapták a Tórát, hanem egy nép, hogy ha ez a nép egyszerre mozdul, az sokkal nagyobb energiát és potenciált hordoz magában. Ez van a hátterében annak, hogy az örömünnepeinken mindenki egyszerre örüljön, a gyászidőszakban pedig egyszerre gyászoljunk. Ez az az energia, amit az elkövetkező hetek magukban rejtenek: a közös gyász, a hiányérzet kialakítását. A gyászénekek (kinot) gondolatvilága segít ráhangolódni arra, hogy milyen is volt, amikor Isten köztünk volt, csak el kellett menni a Templomába, Jeruzsálembe, és kitapinthatóan lehetett érezni a jelenlétét. Ha ezt az érzést sikerült elkapni, megvan a cél egy évre előre: tegyünk jócselekedeteinkkel, viselkedésünkkel azért, hogy mielőbb újra érdemesülhessünk erre az idilli állapotra!

Megjelent az Új Élet 2015. július 1-i számában.