A legutóbbi alkalommal egyebek mellett a vallásos házasságról írtam. Úgy érzem, ez a téma több ok miatt is bővebb kifejtést igényel. Egyrészt mélyebb megértés kell ahhoz, hogy értékelni tudjuk a zsidó vallás házassággal kapcsolatos korlátozásait. Hiszen első látásra ezek sokszor túlzónak, betarthatatlannak, elavultnak tűnhetnek, miközben hosszú távon ez jelenti a hosszú és szeretetteljes kapcsolat zálogát. Másrészt a házasság intézménye a szekuláris társadalomban is válságban van. Ennek kapcsán érdemes feltenni a kérdést: vajon milyen tanítást rejt Tóránk, hagyományunk, milyen tanulságot üzen számunkra, amiből épülhetünk?

Egyszer találkoztam egy nem vallásos fiúval, aki érdeklődött törvényeink iránt. Azt mondta, hogy megfigyelte, hogy aki vallásos életet él, annak az arcán szélesebb a mosoly. Érdekes: pedig a szekuláris világban nincsenek kötöttségek, szabályok, egyetlen cél az öröm, a boldogulás elérése, akár egyéni, akár társadalmi szinten. Hogyan lehetséges akkor mégis, hogy éppen azok a boldogabbak, akik saját magukon kívül még a Teremtőt is szolgálják? Ehhez azt kell megértenünk, hogy mit jelent a Teremtőt szolgálni. Ő teremtett minket, Ő tudja, hogy nekünk mi a lehető legjobb. Mindaz, amit Ő megkövetel tőlünk, a mi javunkat szolgálja. Akkor most Ő szolgál minket vagy mi Őt? Dávid király ezt így fogalmazza meg: „az Isten közelsége számomra a jó” (Zsoltárok 73:28). Számos cselekedetünkkel (pl. dicsérő ima, hálával emlékezni az egyiptomi kivonulásról, és az ehhez kapcsolódó micvák) mi szolgáljuk Őt, ezzel azonban közelebb kerülhetünk hozzá. Így mindkettő igaz: Őt is szolgáljuk, de ezzel végeredményben magunknak is jót teszünk. Nem lehetetlen az, hogy ezt a legtisztább szándékkal tegyük, vagyis hogy végső soron ne a saját önző érdekünk motiváljon minket, hanem erősebb legyen az, hogy felismertük, micsoda értéket jelent az, hogy a Teremtőt szolgálhatjuk.

Mindezzel együtt még egy nem vallásos ember sem feltétlenül mindig saját magát szolgálja. Háromféle tevékenységet végezhetünk: magunkért, másokért, az Örökkévalóért. Ha nem vallásos, az önzetlenséget akkor is gyakorolhatja a másokért végzett segítsége által. Ez a három szint különösen fontos a házasság témájában. Ugyanis az egyik leggyakoribb probléma a házasság kapcsán az, ha az ember a saját érdekeit szembenállónak látja a házastárséval. Nem tudom csinálni a munkámat, mert folyamatosan beszél hozzám. Nem tudok elmenni nyaralni oda, ahová szeretnék, mert ő máshová vágyik. Nincs egy közös hely, ahová el tudnánk menni, és mindketten jól érezni magunkat. Amikor már ez eljut odáig, hogy a feleknek a kapcsolatból nincsen semmiféle haszna, élvezete, akkor fogalmazódik meg a válás gondolata.

Hogyan lehet ezt megelőzni? Ismerjük fel, hogy valójában ami neki jó, az a jó nekem is. Egyrészt a házasság pillanatától kezdve már nem helyes többé „én”-ben és „ő”-ben gondolkodni. Mostantól egyek vagyunk, közösséget alkotunk. Másrészt viszont – ahogy fent a Teremtő szolgálata kapcsán láthattuk – ha neki jót teszek, azáltal én is fejlődök. Mi másért is vagyunk ezen a világon, ha nem azért, hogy saját hibáinkat kijavítsuk és tökéletesebbé válhassunk? Az egyik legfontosabb hiba pedig, amit kijavíthatunk, az a saját velünk született, természetes önzőségünk.

Sokszor a válni akaró felek megbánják saját korábbi döntésüket, választásukat. Arról számolnak be, hogy ők azt hitték, hogy az igazit találták meg, de utólag rájöttek, hogy életük legnagyobb tévedését követték el. Az ettől való félelem pedig akadályozza a párokat abban, hogy elhatározzák, hogy összeházasodnak, gyereket vállalnak.

Egy fontos tanulsága mindenképpen van az ilyen felismeréseknek. „Sötétséget vetsz, éjszaka lesz (Zsoltárok 104:20) – ez a földi világ, ami a sötétséghez hasonlít” (Bává Meciá 83b). Ezen zsoltárvers alapján magyarázza a Meszilát Jesárim, a klasszikus zsidó etikai könyv, hogy az ember látása sokszor megtéveszti őt. A férj, aki azt érzi, hogy eredetileg tökéletesen félreismerte a feleségét, legalább egyszer tévedett: vagy kapcsolatuk elején, vagy most, a végén. A gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy meglepő módon inkább az utóbbi az igaz. A pillanatnyi kényelmetlenségek hatására az ember agya komplett elméleteket képes legyártani arról, hogy miért nem szabadott volna összeházasodnia jelenlegi párjával.

De mindez miért? Csak azért, mert talált benne néhány rossz tulajdonságot, melyek őt hosszútávon zavarják? Ha ilyesmit akarunk elhitetni magunkkal, gondoljunk erre: hogyan viszonyulunk az összes többi emberhez? Kedveljük őket, vagy ellenszenvesnek tartjuk. De miért is? Azt szoktuk gondolni, hogy a jó embereket kedveljük, a rosszakat nem. De ez is tévedés. Hiszen a jó barátaink hiányosságait is teljesen tisztán látjuk. Nem tagadjuk le, nem takarjuk be a szemünket előttük, egyszerűen átnézünk rajtuk. Nem vizsgálgatjuk, nem elmélkedünk róluk, nem hallunk a fejünkben monológot, mely hosszasan elemzi a barátaink rossz tulajdonságait. A probléma az, hogy akiket nem kedvelünk, azokról igenis halljuk ezeket a monológokat. Amikor pedig megnyilvánulni látjuk a rossz tulajdonságokat, az automatikusan bekapcsolja a fejünkben a „magnót”. Ha azonban az illetővel nap mint nap együtt élünk, akkor az a bizonyos magnó sokkal gyakrabban kapcsolódik be. Ha nem állítjuk le, előbb-utóbb teljesen átprogramozza az agyunkat a szeretet programjáról az elviselhetetlenség programjára.

Lehetséges egy ilyen szituációból kiszabadulni? Megfelelő segítséggel igen. Azt ajánlom, hogy akik magukra ismernek ezekben a sorokban, keressenek rabbinikus segítséget. Annál is inkább, mert ha a probléma gyökerét nem kezelik, csak új kapcsolatot keresnek, akkor semmi garancia nincsen arra, hogy nem fog ugyanez a gond más formában jelentkezni. Viszont magától értetődő, hogy a megelőzés sokkal egyszerűbb. Az első lehetséges megelőzés természetesen az, ha leállítjuk a magnót. Más „lemezt” is felrakhatunk helyette: a hála, a dicséret lemezét. Ha észrevesszük a másikban, mennyi jót tesz értünk. Még jobb, ha gyakran hangot is adunk ennek. Ez mindkét irányba képes megerősíteni a kapcsolatot. A megelőzésnek még eggyel korábbi formája a tudatos párválasztás. De erről majd Isten segítségével a legközelebbi alkalommal bővebben szólunk.

Megjelent az Új Élet 2017. február 15-i számában