Amikor elkezdtem mélyebben megismerkedni zsidó örökségem hagyományaival, abban az életkorban voltam, amikor az ember társat keres magának. Különös örömmel konstatáltam, hogy a napjainkban élő rabbik szívükön viselik az ügyet, egyik fontos tevékenységük, hogy különféle módokon segítséget nyújtsanak annak, aki ezen a téren valahogy elakadt. Ez a segítség lehet egészen gyakorlati is, hiszen sok rabbi – vagy rebecen, azaz rabbifeleség – sádchánként, házasságközvetítőként is tevékenykedik, azaz személyesen is vállalja, hogy segít megtalálni az igazit. Nekem azonban sokszor az útmutatás, a tanácsadás, a hiányzó élettapasztalatok megosztása volt az, ami igazán sokat jelentett. Ezek a dolgok valamiért nem kerültek be a közoktatás tananyagába. Ha valakinek kérdése van, az persze találhat bőségesen jótanácsokat bármelyik szekuláris könyvesbolt polcain. Ha azonban nem tudom, vagy nem merem felvállalni, hogy kérdésem van, akkor nagyon hasznos, ha a társadalom sugározza azt az üzenetet, hogy valamiben hiányosságom van. Érdekes egyébként, hogy a reklámok folyamatosan ezt az üzenetet sugározzák. Olyan reklámra azonban nem emlékszem, amiből kiderült számomra, hogy tanulnom kellene a házasság mikéntjéről. Amikor azonban a vallási témájú cikkek és tanítások között megpillantottam a házasság témáját, azt gondoltam: miért is ne próbáljuk ki?

„A Tóratudósok békét hoznak a világra” (Beráchot 64a). Számos ponton megnyilvánul ennek a talmudi tanításnak az igazsága, számomra azonban talán az egyik legfontosabb az, hogy az otthonom békességét, a sálom bájitot jelentős részben a Tóratudósoknak köszönhetem. Hiszen a magyar nyelven is megjelent XIX. századi, népszerű törvénygyűjteményből, a Kicur Sulchán Áruchból tudtam meg azt, hogy olyan feleséget válasszak, aki magán viseli a zsidó nép három ismertetőjegyét: „szemérmesek, irgalmasak, jót cselekvőek” (Jevámot 79a). Rájöttem, hogy ezek nem csak üres szavak, mellyel a zsidók saját magukat dicsérik, hanem mély életbölcsességet tartalmazó üzenetek. Ugyanis nem minden nő szemérmes. Van, aki igyekszik úgy választani párt, hogy a barátainak dicsekedhessen a külsejével – ebből a szempontból a szemérmesség neméppen előny. Az persze elengedhetetlen, hogy én személyesen vonzódjak hozzá, külseje alapján is. Viszont ha olyan párt választunk, aki szívesen mutatkozik mások előtt, sajnos nem csodálkozhatunk, ha egy idő után a mutatkozás házasságon kívüli kapcsolattá fejlődik tovább.

A második ismertetőjegy az irgalmasság. Mit is jelent ez? Egy nehezebb, potenciálisan konfliktusos szituációban is együttérez a másikkal. Nem akarja, hogy a másik félnek rossz legyen. Nincs benne bosszúvágy, nem úgy gondolkodik, hogy kapjon büntetést a másik, ha egyszer megérdemli. Az én társamnak velem kell irgalmasnak lennie, és az irgalmasság a nehéz szituációkban mutatkozik meg, amikor könnyen felemelhetné a hangját, és elkezdhetne szapulni, de mégsem teszi.

A harmadik ismertetőjegy az, hogy legyen jót cselekvő. „A bölcs asszony felépíti a házát.” (Példabeszédek 14:1) A jó cselekedetek a születőben lévő zsidó család építőkövei. Ezek által épül és szépül az otthon, ezek által épülnek a jó baráti és családi kapcsolatok, a meleg hangulat. Ez a hozzáállás garantálja azt, hogy a családban az egymásra odafigyelés, a segítségnyújtás legyen a meghatározó. Hogy észrevegyük azt, ha a másiknak (pl. egészségügyi) problémája van, sok esetben akár előbb is, mint hogy ő maga észrevenné.

Ezek mind-mind olyan dolgok, amikre egyáltalán nem ördöngősség odafigyelni előre, miközben a párunkat keressük. Az emberek már az első találkozások alkalmával is sok mindent elárulnak magukról. A vallásos környékeken persze másképpen működik az ismerkedés, a szülők sokat segítenek abban, hogy olyan párt találjanak gyermekük számára, aki hozzá hasonló, akivel képesek lesznek megütni a közös hangot, a közös célokat. De én azt tapasztaltam, hogy egy szekuláris környezetben is abszolút lehetséges előre egyértelművé tenni, hogy hagyománytisztelő emberként házassági célból szeretnék ismerkedni.

Ilyenkor persze fontos tisztázni, hogy ugyanabba az irányba tartunk-e? Semmi esetre se házasodjunk össze, hogy például az egyik fél külföldön, a másik otthon képzeli el a jövőjét, és nem is hajlandó engedni ebből. A másik tulajdonságairól se gondolkodjunk így: „nem baj, majd megváltozik!” Még rosszabb, ha azt gondoljuk, hogy mi magunk fogjuk megváltoztatni a másikat, egy szép lassú, neveléses szoktatáson keresztül. Gyereknevelés esetén talán lehet értelme egy ilyen megfontolásnak, most azonban egy felnőtt emberrel készülünk összekötni az életünket. Tudom-e szeretni a másikat így, ahogy van, minden hiányosságával együtt? Ha igen, akkor az egy jó jel. Egyszer úgy hallottam, hogy ha egyáltalán nem is látunk a másikban semmiféle hiányosságot, az azt bizonyítja, hogy rózsaszín köd van a szemeink előtt, és ezért óvatosnak kell lenni az ilyen szituációban. Én azonban azt tapasztaltam, hogy akit kedvelünk, annak hajlandóak vagyunk eltekinteni a hiányosságai felett, és ez így akár a fellángolás elmúltával is tartósítható állapot lehet.

Nagyon fontos viszont, hogy ha észre is vesszük a másik hibáit, semmiképpen ne tegyük szóvá! A „konstruktív kritika” kifejezésnek egy munkakapcsolatban, egy közös projekt esetén lehet fontos szerepe, de egy házassági kapcsolatban nem. A másik ember nem egy „projekt”, hanem egy élő, érző lény, aki elfogadásra vágyik. Ha kritizáljuk, akkor azt hallja, hogy a saját házastársa nem fogadja őt el olyannak, amilyen. Számos kapcsolat ment már tönkre ezen a világon a lassan csepegtetett, folyamatosan maró kritika miatt.

A jó hír azonban az, hogy ennek az ellenkezője is igaz: a dicséretek mindkét irányból megszilárdíthatják a házassági kapcsolatot. Egyrészt a másik is jobban érzi magát mellettünk, ha az önbizalmát erősítjük (attól általában nem kell tartani, hogy elbízza magát, mert a mai nemzedékben az emberek önbecsülése sajnálatos mélységekben van), másrészt nekünk magunknak sem árt, ha állandó rendszerességgel tudatosítjuk magunkban, hogy milyen különlegesen szerencsések vagyunk, hogy ilyen kiváló házasságot sikerült kötnünk. Mindig emlékezzünk a Meszilát Jesárim bevezetőjére, ami az ismétlés fontosságát hangsúlyozza az önfejlesztésünkben. Ebben a szerző azt javasolja, hogy olvassuk el ezt a könyvet minél többször, akkor is, ha csupa-csupa közismert dolog van benne, mert az emberek éppen ezeket szokták időről-időre a legkönnyebben elfelejteni.

Megjelent az Új Élet 2017. március 15-i számában