A szombat elmúltával, a csillagok feljövetele után hávdálát mondunk, azaz elválasztjuk a szentet a hétköznapitól. Egy pohár teli bor, illatos fűszer és lehetőség szerint több kanócból álló gyertya („fáklya”) fénye felett elmondjuk az imakönyvben található szöveget. Amíg nem mondtuk el, addig nem szabad enni-inni (kivéve vizet), és munkát se végezzünk. Szabad viszont munkát végezni, ha elmondjuk előtte a „báruch hámávdil bén kodes lechol” mondatot (áldott, aki elválasztja a szentet a hétköznapitól).
Szokás megnézni a gyertya fényénél a kezünket. A lényeg, hogy aki az áldást mondja a fényre, használja, élvezze a fényt, különböztesse meg a fénynél a körmét a bőrétől, hogy ne legyen az áldás hiábavaló. A többiek is szokták megnézni a fénynél a kezüket, de ha mégsem teszik, attól még mentesülnek a hallott áldás által, akkor is, ha távolabb állnak. A zsinagógában is szokás hávdálát csinálni, ami alkalmas arra, hogy mentesítse a jelenlévőket, csak arra vigyázzunk, hogy ha a család egy része otthon maradt, akkor nekik otthon csináljunk külön hávdálát.
Aki az áldást mondja, igya meg az egész pohár bort, hogy biztosan tudjon rá utóáldást mondani (hogy meglegyen az utóáldáshoz szükséges mennyiség). Az ivás után lehetőleg 11 percen belül mondja el az utóáldást, ugyanis bizonyos vélemény szerint ennyi idő elég ahhoz, hogy keresztülmenjen a folyadék a szervezeten, de 30 perc után már nem mondhatja el. Mielőtt mondjuk az áldást, helyes lemosni a kezünket, mert a bortól ragadós kézzel nem illő áldást mondani (van, aki szerint elég szalvétába törölni). Ha valamiért elmulasztottuk a hávdálát, akkor legkésőbb kedd estig még pótolhatjuk, annak ellenére, hogy közben feltehetőleg ettünk, ittunk.